Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)
Régészet - Szabó Géza - Fekete Mária: Janus-szobor Pannóniából, a kora vaskori Regöly-csoport lelőhelyéről
csillagászati szempontok, hanem praktikusan főként a gazdálkodás munkafolyamatai határozták meg. Ezzel szemben a januárral kezdődő tizenkét hónap a csillagászati ismeretekre alapozva a holdfázisokat követi, ezek határozták meg átlagosan 29 nap, 12 óra, 3 perces hosszukat. A Hold elliptikus pályája miatti, akár 13 órás eltérés kiküszöbölésére már a babiloni csillagászok is számításokat végeztek, táblázatokat szerkesztettek. Azonban legtöbb helyen, így például Athénben - még a Kr. e. 5. században is - a holdsarló megjelenésének meglehetősen pontatlan megfigyelése alapján határozták meg a holdhónap kezdetét. A görög városállamokban egyébként is szinte mindenütt a 12 holdhónapos naptár más és más változatát használták. Az év elejének meghatározására is számos helyi példa sorolható fel: Egyiptomban például a Nílus áradása volt a meghatározó tényező. Numa Pompilius az évkezdetet a Nap mozgásához, a téli napéjegyenlőséghez kapcsolva a 12 holdhónap bevezetésével gyakorlatilag a keleti világban is használt kalendárium rendszerét honosította meg. Persze, számos sajátos vonással, mert például a hagyomány szerint vallási okokból nem lehetett az év hossza páros szám, tehát egy napot hozzáadtak a 354 napos holdévhez, így kapták a 355 napos római évet. Ez azonban még mindig 10 nappal rövidebb volt a csillagászati évnél. Kiegészítés nélkül 18 év elteltével már a téli hónapokban arattak volna.... Ezért minden második évben beiktattak egy 27, illetve 28 napos hónapot, és ilyenkor a február 23 naposra rövidült. Ez azonban négyévente 4 további nap elcsúszást okozott, ezért a pontifex maximus („a nagy hídverő", vagyis a főpap) feladata volt időnként egy nap kihagyása, hogy a lunáris év megfeleljen a szoláris évnek. A főpapok azonban gyakran gazdasági érdekből, esetleg az egyes hivatalnokok hivatali évének meghosszabbítása miatt következetlenek voltak. így Julius Caesar idején a naptár már mintegy három hónappal eltért a valós időtől (a császár ezért vezette be a julián naptárt). Janus tisztelete az etruszk hódításokkal háttérbe szorult - a görög Zeusz római megfelelőjét, Jupitert ültették az égi trónra -, a régi római pénzeken látható portréja, a mellette lévő hajóorr ábrázolás alapján a kereskedők és hajósok védője lett. (Egyes vélemények szerint a pénzeken látható „hajós" Janus-ábrázolás az új hazájába hajóval érkező Saturnus királyának befogadására utal.) Janus tiszteletének eredetét - és így a mi kis szobrunk párhuzamait is - tehát mindenképpen az Kr. e. 8-7. századot megelőző időkben, a latin és etruszk törzseken kívüli területeken, de e törzsekkel kapcsolatban álló, vagy azokra erős hatást gyakorló kultúrák között kell keresnünk. Az itáliai történelem jeles kutatója, Massimo Pallottino szerint a rézkortól a félsziget történetét a helyi és a több hullámban érkező különböző indoeurópai népek keveredése határozta meg. Az indoeurópaizálódás jellemzően K-Ny irányú volt, a különböző csoportok az Adriai-tengeren és -félszigeten keresztül hatoltak be, ahogy az a mi szempontunkból különösen fontos közép-európai és illír-balkáni kapcsolatok révén követhető.' 1' A Kr. e. 7. századtól a térséget meghatározó orientalizáló kultúra kialakulásában szerepet játszó kereskedelmi árucikkek, etnikai és kulturális hatások különböző, a Földközi-tenger egész keleti részén szétszórt központokból eredeztethetők. Erre utaló leletek gyakran kerülnek elő Észak-Itália, valamint az Adriai-tenger vidékének a regölyi halommal egyidős - vaskori műveltségeinek gazdag halomsírjaiból. Az új kultúra közvetítésében különösen nagy szerepe lehetett a föníciai és görög hajózásnak és kereskedelemnek 2 0, mint arra Pallotino is felhívja a figyelmet. Itt persze nem csak áruk mozgásáról van szó, hiszen maga az etruszk nyelv is a lyd, lykiai nyelv rokona. 2 1 A keleti kapcsolatok ismeretében már nem annyira meglepő, hogy a Numa Pompilius által bevezetett naptárreform és a kétfejű Janus ábrázolásának előzményei egyaránt az ókori kelet területeire vezetnek bennünket. Janus kétfejű alakja Mezopotámiában Iszimud/Uszumu személyében ismert, aki a sumereknél a föld ura, Enki, az akkád Ea követe. Kettős funkciója is megjelenik Gibil/Gerra a pusztító és építő istenben, mint ahogy az átjárók őrzőire is találunk példát Lugalirra és Meszlamta-Ea esetében. De mind az ókori Keleten, mind a Balkánon, mind Itáliában már a neolitikumtól kezdve ismerünk kétfejű idol-ábrázolásokat. A tudományos kutatás azonban az olyan írásjegyeket is tartalmazó emlékek kapcsán, mint amilyen például az Erdélyben előkerült tärtäriai táblák is, már régen tisztázta, hogy a Kárpát-medencében is a késő neolitikumtól megfigyelhető és Mezopotámiáig visszakövethető hatások nem közvetlenül, hanem Kis-Azsia és a Balkán népeinek közvetítésével érték el területünket. 2 2 Az utóbbi évtiezdekben az is világossá vált, hogy 1 9 PALLOTTINO 1980, 40. 2 0 PALLOTTINO 1980, 59. 2 1 PALLOTTINO 1980, 54. 2 2 KOMORÓCZY 1976, 108-112.; HARMATTA 1966.; VLASSA 1963. További részletes irodalommal: MAKKAY 1976. 19
