Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 32. (Szekszárd, 2010)
Balázs Kovács Sándor: Egyesületek és magánosok a sárközi népművészet szolgálatában
megismertesse a magyar vásznat. Clevelandban lakó ismerős magyarok gyakran kérik a szép vásznat ruhának, függönynek. Abban a sokmilliós városban is nagy az érdeklődés a magyar háziipari munka iránt. Egy londoni gyermeknevelő intézet igazgatónője a budapesti kiállításon látta meg a bodorvásznat s abban felismerte azt az anyagot, amelyet ők eddig Damaszkuszból rendeltek. A MANSZ közbenjárására ezután Magyarországról rendelik meg. Azzal, hogy a MANSZ tanfolyama évek óta szövi és terjeszti bodorvásznát és az abból készült kézimunkákat, igen sok hadiárva leánynak és hadiözvegynek ad mindennapi kenyeret. Ettől eltekintve, arra törekedett, hogy a magyar ifjúsággal, a serdülő leányokkal megszerettesse a magyar háziipar termékeit. 2 4" Dr. Pilisy Elemér 1929-ben került Szekszárdra, királyi ügyészként helyezte ide a belügyminiszter. 2 4'' „ Valahonnan kapott egy sárközi főkötőt" 24 7, melynek hímzése annyira megtetszett neki, hogy megkerestette a hímzéshez értő decsi Császár Istvánné Szél Juditot" 4 8, és rávette, hogy adja át hímzéstudományát a többi 24 ÍTMÚ 1930. júl. 23. 24 (' 1929. július 21-én már szekszárdi elhelyezkedéséről ír Nagyszöllősre édesapjának. Pilisy Sándornak: „Itt küldöm kedves lakásomnak egy udvari falát és a szemben látható Kálvária-dombot, ahol Apával már voltunk." - dr. Pilisy Elemér iratai - Saját tulajdonomban. 24 7 „A hímzés az 1931-ben jött napvilágra, a sárközi hímzés, még azt se felejtsük el. Akkó jött Szekszárdra Erdélyből egy királyi ügyész Pilisy Elemérnek nevezték. Az engemet főfedezett és eljött hozzám és mutasztottam neki a fékötöket és azt mondta ..él még az az asszony? Mondom él, de még a saját lányát se tanította meg a hímzésre. Akkó ejött megin. bejött hozzám és akkó ementünk hozzá a beteges asszonyhó a Szél Judi nénihő, a Császár Istvánnéhó. Má akkó nagyon beteg vót, alig vót neki jártányi ereje, eccé jobban, máskó könnyebben. Kérte nagyon, hogy hát taníccsa meg legalább a lányát, meg néhány asszonyt. Hát nagy keservesen ráát. Akkó ementünk a minisztériumba Benkő Sándor felügyelő igazgató úrhoz, hogy hát anna-e az állam erre segítséget? Hogy ez a gyönyörű népművészeti munka el ne vesszen. Hát Benkő tanácsos úr az megajálta hogy 50 pengőt ád. havonta az állam ád segítséget és a másik 50 pengőt pedig az ügyész úr a saját pénzéből. Tehát 100 koronáér vagy pengőér tanított meg a Császárné bennünket hímezni. 56-an vótunk, ami az úrasztaliterítőhe benn is van mindenkinek a neve. De mikó az az asszony meghat, akkó Kovácsné tanította tovább a hímzést és Bogár Andrásné. Ez a két asszony vót aki tanított, de legtöbbet a Kovácsné tanított hímezni. Azóta is má a Kovácsné nagyon sok tanfolyamot levezetett és még ilyen betegesen is tanít. Bár akárki hozzáfordút. mindenkinek megmutatja a hímzést. Hát így lett aztán a sárközi hímzés. A Pilisy ügyész úr evitte Párizsba, evitte Londonba, evitte Prágába. Olaszországba Milánóba. Németországba is. Úgyhogy ahol olyan kisebb nagyobb kiállítások vótak, mindenhova eljutott a népművészeti munkával." (Perity Mihályné Kukucska Mária Decs) - „En átláttam hamar, hogy a hímzés az nem bőt. Kiszámoltam, hogy mennyi időt töltök a hímzőráma fölött és mennyit kapok a szövőszékben. Arra sokkal több pénz gyütt ki. Ezörkilencszáznegyvenegybe hímöztem utoljára. A Langer vasgyáros feleséginek csinyáltam egy ruhát. Azután elhagytam a hímzést. Pedig nyugodt szívvel leírhatod, hogy én általam gyütt napvilágra a hímzés. Jó van persze, hogy Pilisy Elemér mozgatta. Mozgatta, de nem mozdult. A Szél Judit nem akarta vállalni a tanítást. En akkor elmöntem az ügyész úrral Pestre, a minisztériumba, és ott kiharcoltunk ötven pengőt. Neköm akkor már sok ismerősöm volt ott. mert a szőttesök ügyibe többször eljártam. Na így gyütt én általam napvilágra a hímzés. Igaz. az is igaz, hogy Szél Judit kevesellötte az ötven pengőt is. Akkor még az ügyész úr megtoldotta azt a saját pénzibül, hogy mennyivel azt nem tudom. Akárki akármit írhat, de igazat írni nem tud, ha nem vót ott, ahol köllött akkor lönni, amikor a történésök vótak. De te mögírhatod az igazságot általam. Annál okosabbat és bölcsebbet, meg igazabbat nem írhatsz, hogy a szövésben én vagyok a Sárköz megmentője. Persze, hogy vót abban az időben midőn háznál szüvőszék, de csak maguknak szűttek. En ezerkilencszázhuszonhatban kinyitottam a kapukat. Káldy Gyula kegyelmes úrnak, a királyi kormány főtanácsosának a felesége kapott tőlem egy háziszüttest. Szakajtóruha vót. Ezt möglátta a kegyelmes úr is és menten azt mondta, hogy ahol egy ilyen érték van, a többnek is költ lönni. Ez nem maradhat a rejtőkében. Vót is. De az asszonyok rettenetösen féltékönyek vótak egymásra. Levarrták ruhával a mintát, hogy más ne lássa." - NÉMETH 1993. 24 s „A háború után azt az utcát, amelyikben az a ház áll, ahol az én édösanyám született, elnevezték róla Szél Judit utcának. Hanem amikor jöttek azok a kulák idők, akkor levötték a nevit és Béke utcára változtatták az elnevezést. Máma is úgy áll. Pedig hát édösanyám sose volt kulák. En amikor ezt a változási meghallottam, levöttem a házunkról a márványtáblát és szépen eldugtam. Eltökéltem, hogy azt senkinek oda nem adom. bár akármi is történjön. Mert hál ahogy akkor volt, azok embörök még össze is törhették volna. Mikor azután lemúlt azoknak az ideje, akkor visszalőttük a márványtáblát a házra. Csak úgy magunktól. A magunk böcsületire. meg édösanyáméra. Azok a napok is messze tűntek, de még messzebb 1936. amikor a táblát hivatalosan kilőtték. Nagy ünnepség voll. Azóta aztán senki embörfia meg nem kérdözte. hogy mi végre van a mi házunk falán az a tábla. Abban az időben a Szili szüle - mint közönségesen csak így hívták - más különben a Szili Eva, volt Deesen a tekerődző asszony. Az, aki a menyecskéknek csinyálta a haját. A lányok toronybársonyt hordtak, a fiatalasszonyok, mönyecskék meg tekerődztek. Ezöknek a haját befonvlák. talán hatvan apró kis fonyást is csináltak, aztán elől a homlokán meg szappannyal cifrára leragasztották. Ehhöz még idegen hajból cifra hajat is csinvátak. hogy szebb lögyön. Ezeket lekötötték a parittyafőkötővel, majd egybefoglalták a bíborral. A parittyafőkötő az nagyon díszesen hímzőit valami volt, de a bíbor végire is varrtak mintát. Ezt bíborvégnek mondják manapság is. Na. hát ez a Szili szüle ügön szépen tudott hímezni. Elég abból annyi, hogy az én édösanyám - akkor még fiatal lány volt - ügön szeretett volna megtanulni hímezni, de nem merte ezt otthon kijelönteni. Titkon azért eljárt a szüléhez, tanulta a színeket. No addig-addig, míg vette a bátorságot - persze a Szili szüle is bíztatta - egyszer csak kimondta, hogy ő meg akarja tanulni a hímzést. Nem ellenköztek vele. Engedték. Igaz. hogy édösanyám gyönge alkatú volt, kicsit betegös. Talán azért is voltak vele engedékönyebbek. A hímzés nem nehéz munka, ezt nyugodtan csinyálhatta. Lekötötte, elfoglalta magát vele. Más különben a decsi lányok, mönyecskék akkor még úgy voltak, hogy derogált nekik, hogy hímözzenek. A szépet azt fölvették magukra, ügön cifrán tudtak őtözködni, de megcsinyálni a cifra holmit, azt már nem. Elég az hozzá, hogy az édösanyja 503
