Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Gerhard Péter: Váradi Antal és Herczeg Ferenc asszimilációja önéletírásaik tükrében

Gerhard Péter Váradi Antal és Herczeg Ferenc asszimilációja önéletírásaik tükrében Tanulmányomban a magyarországi asszimilációs folyamatok egyik legtipikusabb esetét, az itt élő németek magyarosodását kívánom két esettanulmány formájában elemezni. A két esettanulmány főszereplője Váradi Antal és Herczeg Ferenc. Míg Váradi a Tolna megyei, addig Herczeg a bánsági sváb asszimilánsok olyan képviselője, aki papírra vetette élettörténetét. Az alábbi elemzés során elsősorban önéletírásaikra támaszkodtam, mivel ez a forrástípus olyan, más források segítségével megközelíthetetlen részletekbe enged betekintést, mint az asszimilációba való bekapcsolódás motivációi, az identitás átalakulásai vagy pedig a csoporttudat jellemzői. Ezzel a mikroszintű megközelítéssel pedig árnyalhatóak az asszimilációs folyamatok sajátosságairól makroszinten nyert adatok. A következőkben azonban - először ezen az utóbbi szinten maradva -, a magyarországi németek helyzetét, valamint a 19. században elindult, jelentős mértékben e csoportot is érintő asszimilációs folyamatokat kívánom röviden áttekinteni.

1 A magyarországi német etnikumok helyzete a 19. században és a 20. század elején A magyarországi németség különböző időpontokban betelepült, eltérő vallású, kultúrájú és nyelvjárású etnikai csoportokból állt. Bár a németek a történelmi Magyarország egyik legnépesebb kisebbségének számítottak és a legtöbb megyében lehetett találni német szórványokat, nagyobb összefüggő településterületek híján, a történelmi Magyarországon csupán a kis Moson megyében tették ki a lakosság abszolút többségét.

2 Helyzetüket szétszórtságuk mellett - sokféleségük miatt - a kohézió hiánya jellemezte, az egyes németajkú csoportok között alig voltak például gazdasági kapcsolatok, a városi polgárság pedig semmilyen közösséget nem érzett a németajkú parasztsággal.' A magyarországi németek többsége, körülbelül a kétharmada katolikus volt. Az erdélyi szászok a 16. század óta szinte egységesen az evangélikus egyházhoz tartoztak, de az evangélikus felekezetűek a Királyhágón inneni németségnek is jelentős hányadát tették ki, különösen a városi lakosságon belül voltak jelen nagyobb arányban. A katolikusok főleg a katolikus délnémet területekkel tartottak fenn kapcsolatokat, míg az evangélikus németség a protestáns, északi német területek felé tájékozódott. Elenyésző számban, de akadtak református vallású németek is. A német anyanyelvűek egyik nagy, de a 19. század folyamán a magyar nyelvűvé válás útjára lépett csoportja izraelita felekezetű volt. A zsidóság többsége a 19. század második felében jiddis-német anyanyelvét egyre inkább a magyar nyelvre cserélte fel, vagy legalábbis eljutott a kétnyelvűség stádiumáig. Még a 19. század végén is akadtak azonban jelentősebb jiddis-német nyelvű zsidó közösségek, elsősorban az ország keleti részén élő ortodox zsidók körében. A zsidóság egy nem jelentéktelen hányada ellenben nem a magyar, hanem a német kultúra hatása alá került. A korábbi rendi jogállás alapján is nagy különbségek figyelhetőek meg. A három erdélyi rendi nemzet egyike, a szász polgárság széleskörű autonómiát élvezhetett egészen 1876-ig, amikor ezt a „szász egyetemet" a kulturális autonómia szintjére szorították vissza. A szabad királyi és bányavárosok, a szepesi városok német polgárai szintén kiváltságos helyzetűek voltak. Természetesen létezett német jobbágyság is, elsősorban a 18. században telepített falvakban. A német anyanyelvű kis- és középnemesség szinte csak a Szepességre és az Ausztriával határos területekre korlátozódott. A nemes és az arisztokrata, még ha németül beszélt is, nem tartozhatott a német etnikumhoz, etnikai tudata magyar volt, így a magyarországi német társadalom, ha nem is oly mértékben, mint azt a többi nem magyar etnikum esete példázza, csonka társadalom volt.

4 A 19. századig a német városi polgárság pedig nem egy magyarországi német társadalom 1 Az asszimiláció fogalmának lehetséges értelmezéseiről és az önéletírás felhasználhatóságáról az etnikai identitás kutatásában lásd GERHARD 2008, 25-27. 2 GOTTAS 1980, 349. 3 V. WINDISCH 1964,636. 4 V. WINDISCH 1964, 636., SIMON 1998. 65. 465