Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Csekő Ernő: Tormay Cécile, illetve Herczeg Ferenc szekszárdi kötődéséről és családjaik történetének szekszárdi időszakáról

Tormay Cecile Amikor e sírokat írom, zúgnak a harangok. A fővárosi harangzúgásba belevegyül az egész csonkaország asszonyainak zokogása, túl a trianoni határokon, ahol nem szabad sírni, lopva törülgetik szemeiket a magyar asszonyok, mi férfiak pedig borús arccal állunk, küzdünk feltörő könnyeinkkel, amikor ott állunk képzeletben annál a sírnál, amely nyitva áll, váija a magyar Nagyasszonynak porhüvelyét. Tormay Ceciliát temetjük. A mátraaljai kis villában megszűnt dobogni az a nemes szív, amely tüzével, melegségével egy csonka nemzet szívébe a legnehezebb, a legkétségbeejtőbb órákban új hitet, új reménységeket tudott kelteni. Elnémult az az ajak, amely elsőnek hirdette már a sötét emlékű Károlyi forradalom és a bolsevizmus piszkos hullámai között, hogy keresztényebbnek kell lennie ennek az országnak lélekben, sajtóban, az élet minden vonatkozásában, ha nem akar eltűnni a nemzetek sorából. Mint apostol járta törékeny testével, de erős lélekkel az országot és bűbájos szavára új élet fakadt, szent láng gyúlt az asszonyok szívében, akik felemelték azt a zászlót, amelyet a csüggedő, a hitükben megingott férfiak elejtettek. Új hadsereg támadt a szétzüllesztett helyén, lelkesebb, kitartóbb, mint amelyet szétzavart a forradalom őrültsége, a magyar asszonyok hadserege, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. És ez a hadsereg, amelynek életre hívóját, lélekbeni vezérét a harangok velünk együtt siratják, csodát művelt, a lelki romokból megépül az élethez jogot tartó, hívő új Keresztény Magyarország. Ki tudja, ha ez az új hadsereg nem támad, mi lett volna ebből az országból? A gyengéd finom asszonyi lélek állt a férfiak mellé és a férfi, a magyar férfiú ismét magára talált, megacélosodtak izmai, lelkébe visszatért a hit és reménység. Gyönyörű volt az a jelenet, amikor a fővárosba bevonuló nemzeti hadseregnek Tormay Cecile átnyújtotta a magyar asszonyok zászlaját és - imába illők a szavak: „ Vegyétek ezt a zászlót és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztettétek képét a négy folyó vízébe és fel nem emeltétek a három a halmok fölé. Vegyétek! Asszonyok keze áldotta meg. Szentelje fel dicsőségben a Ti férfi kezetek ". Megállt Tormay Cecile szívverése és kihullott kezéből a toll, amellyel annyi szépet, lelket gyönyörködtetőt és annyi buzdítót írt. A magyar irodalom külföldön is megbámult büszkesége némult el vele, aki írása művészetével, lelke finomságával barátokat tudott nemzetének szerezni ott is, ahol egyébként a félreismert magyarság iránt a politikai gyűlölet izzott. Tormay Ceciliát temetik. Nemcsak a magyar asszonyok könnyező tábora veszi körül a sírját, de ott van képviseletben és lélekben a világ egész magyarsága. Finoman kezelt tollával beírta magát a nemzet kultúrtörténetébe, nagy és nemes szívével bele véste emlékezetét az új keresztény magyarság hálás, soha el nem mosódható emlékezetébe. * Tormay Ceciliához bennünket szekszárdiakat bensőséges kötelékek fűztek. Két ízben járt Szekszárdon. Először 1922-ben, egy szép őszi napon, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének megalakulási ünnepén. Az ősz már bontogatta hideg szárnyait, de aki ott volt a vármegyeháza nagytermében, annak nemcsak teste telt el melegséggel, de lelke hittel, reménnyel, bizalommal és imádsággal, amint látta a nagy érzések fenséges tüzében égni azt a Nagyasszonyt és hallotta igehirdetését. Másodszor 1927-ben egy pompázó szép májusi napon. Előttem áll most is finom vonásaival, a jövőbe néző szép kékes-szürke szemeivel és újra átérzem azokat az élményeket, amelyeket akkori vezércikkemben megírtam. Mesemondónak készült és az irodalomnak büszkesége lett, törékeny női testet adott neki a Mindenható, de férfiakat meghaladó lelkierőt, kitartást, küzdeni tudást. Ajkáról úgy zengett a magyar szó, hogy felemelt, magával ragadott, hitetlenből hívőt, csüggedőből bizakodót, gyávából hőst tudott formálni. A nemzeti gondolatnak apostola volt, O a gyenge nő, erős pillére az új Magyarországnak. Utolsó itt tartózkodása alatt bizonyságot tett városunkhoz való ragaszkodásáról. „Örömmeljöttem mindig városukba, - mondotta - mert itt született az apám. " Az apai szülőház földjéből egy porszemet küldünk most, mint a szülőföldi kapcsolat hűségzálogát sírjába. Áldott legyen emlékezete, míg magyar asszony él, míg egy utolsó magyar imádkozik és legyen csendes testének pihenése. Elnémult ajka helyett küldjön nekünk lelke továbbra is a boldogok hónából gyönyörű szép meséket a magyarság boldogságáról, az új nagy Magyarországról. Schneider János (Tolnamegyei Újság 1937. április 9. 3.) 434