Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)
Csekő Ernő: Geiger Gyula „Magyar Szépirodalmi Lapok"-ja. Egy irodalomtörténeti vonatkozású felfedzésről. Újabb adalékok Babits Mihály Halálfiai című regényének valóságtartalmához
Tarlószélen Tarlószélen kék virág nyíl szerte. Úgy mosolyog, mintha lelke volna. Piros foltú, fényes szárnyú lepke Kék virágra szállott haldokolva. Piros foltú, fényesszárnyú lepke Úgy szerette azt a kék virágot! Édességén, illatán tanulta Ismerni a lepkeboldogságot. Este volt. A fényesszárnyú lepke Elte elszállt hunyó napsugáron Hajnalpirkadáskor- régi nóta Másik lepke ült a kék virágon. Valér. (Magyar Szépirodalmi Lapok 1903/1. szám 4.) A csontváz ember halála írta: Geiger Gyula Bíró volt. Főbíró - a nagyok közül való, akiknek kezében van a hatalom jót tenni, és az övék az erő a gazságra is. A gonosz nagyobb volt benne a jónál, végre elmozdították az állásától. Felesége, a szép asszony megörült. Gyermekeit egymásután szedegette el a hideg márciusi levegő, meg az őszi szél. Fakadáskor hulló levelek lettek mind. Végre magára maradt, család, állás, rang, tisztelet nélkül. Elárverezték mindenét. Egy kis kuckóba szorult. Szalmaágyon fekszik, a falon férgek mászkálnak, feje felett a szegények házának toronyórájában éjfélt üt. A koldusok közé került, - aki uralkodott és parancsolt, akitől reszketett a messze vidék, s akinek lábánál hevertek urak és szolgák, mert ő vala a faluban s a környéken a legnagyobb úr, - a nagyságos úr... Most haldoklik... Egyedül fekszik a szegények házának egyik nyomorúságos szobájában. Hosszú, vékony ember, szárazra van kiaszva. Fiatal, egészséges korában is ilyen volt. Csak ideg és bőr volt rajta - vére nem volt soha. Nem érzett soha senkivel, nem szeretet szeretettből soha senkit, önzetlenül nem borult senkinek a lelkére. Önérdek volt az ő világa, ez éltette, s mégis nyomorban halt meg. Száraz volt a teste - száraz a lelke. Most a test haldoklik s a lélek kérdőre vonja, hogy - számoljon. A konyhában vén banyakályha mellett mogorva öreg koldusasszony ül. Ott gubbaszkodik álmosan egy lompos karosszékben s unja a várást. Pedig volt idő, mikor Lidikémnek hívta a nagyságos úr. Most az igazgató - kirendelte a haldoklóhoz strázsának. Igazán nem tudja az ember, hogy milyen ördög tartja még itt a földön a nagyságos urat. Mert angyalok sohse járták az ő lelkét s ha jártak is nála, legföljebb elbuktak. Egy hét óta haldoklik, vinnék már az ördögök. Arról a szalmáról, amin fekszik, kisebb parádéval is elhordhatták volna eddig. így az öregasszony magában. A vén banyakályhában meg megszólal a kéményen befütyülő szél. Olyan rémesen zúg, beszél az is valamiről, önérdekről, önzésről, lelkiismeretlenség- s hatalommali visszaélésről, szegények elnyomásáról, bíróról, gazságról - törvénytelenségről. Az öreg koldusasszony arcán is megmozdulnak a száraz ráncok, a szemei is mondanak valamit: Igen, - a szélnek igaza van, - ilyen volt, mégis verte az Isten; senki sem jön feléje sem, már az ördög sem akarja elvinni... Odabenn a haldoklónak felemelkednek a kezei, a csontos ujjak megkoppannak a száraz homlokon, mindkét keze odaszorul a fejére. Valami van ott benn, valami nagyon fáj annak a fejnek, azt akarná elnyomni. Érzi, hogy az Istenítélet jár az agyában, s az a valami ebben az utolsó órában sem hagy neki békét. Éppen most töri fel a lelkét, most kér számadást tőle, - tőle, aki soha sem számolt senkinek. 383
