Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Balázs Kovács Sándor - Kovács János: A Sárköz népi táplálkozása

menti Folklórfesztivál keretében nemzetközi találkozóvá vált. Amennyire kutatott és ismert a sárközi református magyarok népművészete, népszokásai és társadalmának összetevői, annyira kevésbé ismertek és feltártak táplálkozási szokásai. Munkánkban szeretnénk legalább töredékesen pótolni ezt a hiányt. A Duna folyásától 10-15 kilométerrel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak-déli dombsor aljában folyt régen a Sárvíz. A Sárvíz és Duna közötti területet nevezzük Sárköznek. E terület a geológiailag süllyedő alföldi medence legmélyebb és egyben a Dunántúli Dombvidékbe benyúló része. Ezt a mintegy 100 ezer hold nagyságú síkot a Duna és a Balatonból jövő Sióval egyesült Sárvíz töltötte fel hordalékával. A Sárvíz esése igen csekély, régebben számtalan szeszélyesen kanyargó ágra szakadva saját iszapjába fuit. A Duna is többször változtatta itt a medrét. Az évenként többször ismétlődő, de a nyár elejére okvetlen megérkező „zöldár" idején az egész dombokkal keretezett síkot elborította a víz. Az ártér 86-87 méter tengerszint feletti magasságából, a 92-94 méterig kiemelkedő szigetszerű hátak, valamint a dombokalji teraszok 92 métertől alig észrevehetően, 105-110 méterre emelkedő felszíne maradt csak száraz.

1

4 A mocsarak természetes védelmében a Dunántúl egyik legnagyobb szláv népcsoportja húzódott meg itt és érte meg, talán az avarokkal elvegyülve a honfoglalás korát. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György pedig azt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz. Az itteni besenyőség már a XII. század folyamán teljesen elmagyarosodott. "'

5 A pogánylázadások leverése és a nemzetségi társadalom felbomlása után a Sárköz területét egyházi adománybirtokként a pécsváradi, szekszárdi, bátaszéki és bátai apátság, valamint a váci káptalan kapta. Az apátságok birtokai kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték.

1

6 A középkorban a Sárközben fejlett tógazdálkodás, halászat folyt. A török korban, különösen annak második felében, megszűnt a vizek szabályozása, gondozása. Ennek okát a közigazgatás rendezetlenségében, az állandó hadjárások létbizonytalanságában éppúgy kereshetjük, mint abban a kifejezett szándékban, hogy a Sárvíz folyása mellett lévő mocsárvárak, Janya, Palánk, Bátaszék egyre nagyobb és nehezebben megközelíthető ingovány gyűrűjébe kerüljenek. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte jobban, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. 1854-ben a terasz alatt Bátáig kanyargó Sárvizet más útra terelték. Ekkor a folyót, az egykori sárközi terület északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába, s ezzel 50 kilométerrel megrövidítették folyását. A Sárvíz nem ölelte már körül a Sárközt. A Tolna megyei Sárköz a történelem során Magyarország egyik jellegzetes tájegységévé, néprajzi csoportjává vált. A Duna és Sárvíz által határolt területeken lévő Ocsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb a műveltség hasonlósága alapján Ersekcsanád, Szeretnie, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas népét is. A Sárközben az ármentesítésekig (1870-es, 1880-as évek) a víz volt az úr. Szántóföldi művelés csekély területen folyhatott, hiszen csak a magaslatok (göröndök) emelkedtek ki a víztengerből. A tágas határ domborzati-vízrajzi képe igen változatos volt. Decsről írta jegyzője 1829-ben, hogy „ vagyon bővséges vize, tava, benne halászása és nádlása. "

1

7 A halban, rákban, szárnyasokban gazdag vizek a megélhetés, kereskedés jelentős forrásai voltak. A nagy kiterjedésű ártér határozta meg a Sárköz gazdálkodását. Az ártér különféle kiélésének legfontosabbika az állattartás, ezt követi a be- és kiáramló vizek járására épült rekesztőhalászat, melyet kiegészít az állóvizek kürtős-vejszés, szigonyos kis halászata és mesterséges halászó vizek, halastavak kiképzése és fenntartása. Jelentős volt az ártéri erdők haszna (az állattenyésztésen kívül az épület-, szerszámés tűzifa termelése) és az erdőkkel összefüggő ártéri gyümölcstermelés és méhészet. Az állattartás uralkodó 1

4 BALÁZS KOVÁCS 2006, 5. 1

5 GYŐRFFY 1940, 98. 1

6 BALÁZS KOVÁCS 2006, 6. 1

7 CSERNA - KACZIÁN 1986, 68. 179