Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)
Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében
nyelvben. Vahot Imre írja 1846-ban: „A parasztgazdák felnőtt fiai, s az úgynevezett betyárok (szolgalegények) ünnepnapokon seregesen járnak az utcákon fel s alá, estve kedveseiket táncvigalomba viszik, s ugyancsak megforgatják. " De a rideg, azaz nőtlen legény képzetéhez mindinkább hozzákapcsolódott a szegénység, a csavargás, korhelykedés, megbízhatatlanság képzete is, amely útonállásra, fosztogatásra késztette az efféle betyárokat. A betyár szó a 18. század fordulójától fokozatosan töltődött fel a mai „útonálló, rabló, zsivány, tolvaj, haramia" jelentéstartalmakkal, s ezek összefoglaló terminusaként az 1820-as évektől teijed el a köznyelvben. A betyár megváltozott fogalmának rohamos terjedését nagyban elősegítette a ponyvairodalom, a romantikus irodalom és a népszínművek, amelyekben a rablásból és a fosztogatásból élő zsiványokkal, lókötőkkel, haramiákkal és tolvajokkal szemben a szegényeket védelmező, az urakat fosztogató, tehát a társadalom és a törvény szemében bűnös, de valójában erényekkel ékeskedő népi hősöket nevezik így. Természetesen a betyárként élők sem voltak egyformák. Magyarországon két fontosabb típusukat különböztethetjük meg: az Alföldön (illetve sík területen) könnyen mozgó lovas betyárt és a hegyvidéki, dombsági erdőségekben tanyázó, gyalogszerrel (később kocsin) járó betyárt. Míg az egyik léte a külterjes, pusztai nagyállattartáshoz kötődik (hisz ló- és szarvasmarhaelhajtásból él), addig a másik az erdőben makkoltatott disznó- vagy juhfalkát tizedeli, de leginkább a vásározó kereskedőket, a vagyonosabb utazókat fosztogatja. Özv. Kunner Marianna nagydorogi római katolikus 60 éves vallja: „Azon a napon Kajdocsrul Isteni Szolgálat után haza ment volna Kis Kajdocsi Csárdán főllül N. Dorog és Kis Kajdocs Határ között, az Ország uton Dorog felé haza ment, hirtelen, de nem tudgya a tanú honnan jött ki az út mellül hozzá most fogságban raboskodó Szőke János hátul a Tanút meg ragadván így szólította meg ály disznó Teremtette Zsiván kurva, ősmérlek, hogy tolvaj vagy, hol a pénzed, ad elől az aranyokat zsivány kurva, erre a tanú öszve tett kézzel könyörgött, hogy ne bántson, nem hogy aranya volna, sőt egy pénze sints néki, de ezen szavaira nevezett Szőke János a tanúnak hitelt nem adván nagy kemenysegel mondván e tanúnak jól ismertem Apádot Anyádot, de te mindég zsivány Tolvaj voltál Disznó Teremtette agy elől legalább két aranyat is a minémű joszágodat elvettem úgy mint Réklidet, harisnyádat és cipellődet vissza adom tsak két aranyat agy. Történt azonban, hogy Nagy Dorogi Szabó Márton felesége Tóth Éva haza felé jővén az ország utyán a ki is látta, hogy ezen tanúval főllül említett Szőke János mikipen bánik, főnt szóval kiáltott ne bántsa kend azon asszont, azon szavai után nevezett Szabó Márton felesége a Tanúhoz érkezett, most raboskodó Szőke János pedig ezen megnevezett Aszonra rohant, kit is testi ruháitul azontúl megfosztott, ezt tanú látván ijetébe Nagy Doroghra bé futott... , m Érdemes számba venni, hogy a magyar népnyelv milyen árnyaltan fejezi ki, íija körül a különböző jellemű és kaliberű útonállókat. Nagy Czirok László a kiskunsági betyáréletről írott munkájában a következő népi elnevezéseket értelmezi: Az igaz-betyárnak két fajtája ismeretes: a címeres vagy lovas betyárok, akik tetteikről és bátorságukról híresek és rendszerint bandát is szerveznek maguk köré, valamint orgazda- és besúgó, lappangtató hálózattal rendelkeznek. A katona- vagy börtönszökevényekből lettek az ún. puskás vagy gyalogbetyárok, akik általában kettesével jártak, a lopott jószágot orgazdák útján értékesítették. A rosszféle betyárok tulajdonképpen közönséges tolvajok, fosztogatók voltak. Nevezték őket kapca- vagy kurtabetyárnak, réti betyárnak, ha a nádasokban, rétekben húzódott meg; lókötőnek, aki a lólopásra specializálta magát; ostoros betyárnak, ha csöndes lopásokból élt; gunyhóverőnek, ha szőlőbeli kunyhókat fosztogatta. A házásók ketten-hárman voltak egy bandában, a „kinézer" felderítette, kinézte a terepet, hogy kinél remélhetnek jó fogást, hol érdemes a vályogház oldalába lyukat ásni. O terelte el a háziak figyelmét is - rendszerint álruhába öltözve - társai munkálkodásáról. A csak magának lopkodó kisebb jelentőségű tolvajokat madzagos tolvajnak, illetve ragadozónak nevezték. Utóbbiakkal a magukat valamire becsülő betyárok nem vállaltak közösséget, sőt alkalmanként meg is fenyítették őket, mert az ő hitelüket, hírnevüket rontották. 9 3 Tolna megyében elsősorban a Somogyban tevékenykedő, országos hírű betyárokat ismerték, mivel ők átátcsaptak megyénk területére is. Ilyen volt Patkó Pista, vagy Sobri Jóska, mellette helyi betyárok is voltak: pl. Liliom János. 1830 körül kezdhetett Somogyban, Tolna nyugati részén rabolni a Fejér megyéből való Liliom Jancsi, kit korábban az ozorai vérhatalommal bíró uradalom mint „cégéres gonosztevőt" halálra ítélt, 9 2 TMÖL. Szeksz. Közalap. Ur. ir. 1787. szept. 20. 9 3 NAGY CZIROK 1965. 129
