Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Lovas Csilla: Szép remények

színek nem állják egymást, s piszokká keverednek, míg ha az ember előbb az egyiket festi oda, s aztán a másikkal a tetejére megy, de úgy, hogy az ecset szálai között az alsó is érvényesül, úgy hat messziről, mintha keverve lenne. Ez ugyan nem érdekel benneteket) Aztán mondta, hogy ha az ember keresi, hogy mit kifogásoljon rajta, akkor is legfeljebb azt találja, hogy az egész kép egy nagyon halvány árnyalattal kevéssé vörös, mint én festettem, de ez sem hiba, mert ez a vörös egyenletesen vonul végig az egész képen, s lehet, hogy tegnap, borús időben, úgy is volt. Aztán kérdezte, hogy igen? En azt mondtam, hogy én igyekeztem ügy festeni, ahogy látom, s tegnap ilyennel láttam, ma láttam a különbséget, de mivel nem tartottam lényeges hibának nem javítottam. Erre azt mondta, hogy nem is szükséges, mert ilyen lehet holnap megint, pláne modell nélkül a legjobb színérzékü ember sem veszi észre. [...] Ma aztán odajött hozzám az obmann, és miután most már szóval is mondta, hogy megnézi még egyszer, hogy csináltam a dolgot, mert őneki nem megy, elkezdtünk beszélgetni, s gratulált a korrektúrához, s azt mondta, hogy a legritkább eset, hogy Stucknak valakinek a munkája ennyire tessék, s ilyen elismerőleg corrigáljon. Én is azért csodálkoztam, mert előzőleg mindenkitől azt hallottam, hogy elég kíméletlenül szokott corrigálni. Magamnál ugyan ezt eddig soha nem tapasztaltam, de erre nem voltam elkészülve. Most tehát, úgy látom semmi okom sincs többé sajnálni, hogy Groebertől eljöttem, mert bár Groeber is befolyásos ember a művészeti ügyekben, Stuck, úgy munkáival, mint egyhangú elismerés és befolyás tekintetében jóval felette áll, s messze nem csak Németországban, de egész Európában a legelsők közé számít. S azt hallom, meg Kálmán példája is mutatja, nagyon sokat tesz legjobb növendékei érdekében. (Ezekhez hozzáteszem, mint olyankor szokás mikor az ember egészségével dicsekszik: jó órában legyen mondva.) Most pedig igen össze kell szednem minden tehetségemet, hogy ezt a véleményt megtartsam, s ha nem is minden munkám sikerül, az általános nívója legalább ilyen maradjon. Aztán ő talán, mint Kálmánnal tette, vezetni fog, megmondja, melyik dolgomat állítsam ki, s mikor tudok annyit, hogy kiállítanom szükséges stb. Legközelebbi törekvésem az, hogy lehetőleg jövő félévre, esetleg köv. évre Komponierateliert kapjak, ha ugyan beleegyeztek, hogy újra kijöjjek. Persze ezt nem lehet tervnek, inkább csak közelebbi célnak nevezni, egyrészt, mert azt hiszem az egész akadémián a legfiatalabb Komponierschüler lennék, mindamellett, hogy Stucknál a legnehezebb kapni, mert a legjobb növendékei neki vannak. A múlt évi akadémiai kiállításon, az összes magyarok szerint, (egyik sincs Stucknál) az ő növendékeinek munkái voltak a legjobbak. Mindezeket pedig nem hiúságból s dicsekvésből írtam, hanem, azért mert azt hiszem nektek éppen olyan örömöt szerez, mint nekem. Meg hogy lássátok, hogy nem hiába vagyok itt! " A következő levelében részletesen leírta az újonnan festett női portréját és azt is, hogy milyen „csellel" puhatolta ki társai őszinte véleményét: „A múlt héten festettem egy női portrait-t délutánonként. Fekete kalapban zöld szalaggal (olyan alakú a kalap, mint a Böske téli kalapja) zöld selyemblúzban, fekete szoknyában, fekete háttérrel. Minden fekete és sötétzöld, a feketének és s sötétzöld selyemnek kékesebb, vörösesebb, sárgásabb, szóval különböző színárnyalatai, csak a fej és a kezek világítanak ki belőle. Karakterben megszólalásig hű lett, (nagyon szép és nehéz fej). Általában az egész kép olyan jól sikerült, hogy ennyi jót még sohasem tudtam egy képen egyesíteni. Itt felfogásból, színből, rajzból, tónusból, karakterből, majdnem annyit hoztam bele egy képbe, amennyit eddig ezekből egyenként látok és tudok, vagyis amennyit ezek közül csak az egyikből tudtam egy képbe belevinni, amikor csak azt kezdtem, s a többit figyelmen kívül hagytam. Mert amit eddig csak éreztem, de nem tudtam határozottan megmagyarázni, de most vezetett rá Stuck: t.i. nem nagy hiba egy stúdiumnál, ha az ember az említettek közül a leglényegesebbet, legszebbet a beállításból kiemeli és azt forszírozza, a többit elhanyagolja csak azért, hogy ezt minél intenzívebben ki tudja fejteni. Ezt nem mondta nekem még egy tanár sem, s így szavakba önteni nem tudtam, bár sokszor megbántva éreztem magamat, mikor rajzot corrigált a tanárom ott, ahol színt kerestem, s szín volt a lényeg. Láttam, hogy igaza van a tanárnak, mert tényleg hibás a rajz, de úgy éreztem, hogy nekem igazam van. Stuck azt mondja, hogy olyan beállításnál, ahol a szín a fontos, csak annyit rajzoljak amennyi már magától jön és viszont, s néha mintegy erőpróbának, próbáljak mindent összefogni. Hát ezt tettem a legutóbbi portrait-nál. Délutánonként festettem, amikor nincs benn senki a műteremben, mert iskolai modell nincs, de az ember saját költségén állíthat magának. Tehát a collégák nem látták mikor készült, mert én mindig befelé fordítottam. Egyszer aztán, amikor majdnem készen volt, valaki kíváncsiságból kifordította, s amint a többiek meglátták, mind odafordultak, s mind kérdezték egymástól ki csinálta, s egyik sem tudta. Én a műterem ellenkező sarkából egy másik képet nézve hallgattam, gondoltam így legalább őszinte véleményt hallok, s csak az általános elismerés után vettem észre (látszólag), hogy ők az én képemet nézik, s vallottam be, hogy én csináltam. [...]