Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)
Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből
Ma már szinte ismeretlen a sekély állóvizekben tenyészett, megfőzve, vagy sütve gesztenyére emlékeztető ízű „bika ", azaz súlyom. (Nagyított. Term nagyság tövisek nélkül:2,5x2 cm.) Még a házasságra előkészítő leányvásárokra sem mehettek a nagyleányok egyedül. Ha nem szüleik, akkor falubeli legénypajtásaik kísérték el, akik rendszerint már rokonnak számítottak, és mint házastárs, szóba sem jöhettek. Felnőttek sem mentek egyedül. Két, három barát vagy koma, esetleg házaspár szövetkezett össze, egy kocsival mentek és a vásár helyén a kocsitáborban hagyták járművüket. Ilyenkor kihúzták a rúdszárnyak közül a kocsirudat, hogy az hosszan kinyúlva ne akadályozza a közlekedést, és függőlegesre állítva odatűzték a kocsi oldalához, esetleg kendőt, csóvát tettek a végére, hogy messziről felismerje ki-ki a sajátját, a kocsitengerben. A lovakat kifogták, s míg a vásárban jártak, azok a kocsiderékból zaboltak, vagy ették a szénát. Esős időben gyékény vagy vászon ernyőt is felszereltek, hogy a holmi el ne ázzon, de e sátor alatt a leányok a nap folyamán többször is átöltözhettek, hogy mutogassák ruháikat és szépségüket. Vásárba félünneplősen illett menni, nem olyan cifrán, mint templomba, hanem úgy, ahogy a leányok táncba, vagy az emberek hivatalos helyre jártak. A kocsihoz a nap folyamán többször visszatértek, ettek, ittak a hazaiból és váltakozva ügyeltek az állatokra és a holmira. Az egyes portékáknak, de főleg az állatok vásárlásának megvolt a pontos rendje, szertartása. Több szépírónk is foglalkozott ezekkel, pl. hogyan vásároltak kaszát, kapát, miként vizsgálták meg a lovak fogát, járását, mozgását lépésben és trappban, s majd az egyesség végén, hogyan paroláztak és itták be, vagyis ittak áldomást az alkura a közeli italmérésben, kocsmában, melyet az egyik vagy másik fél fizetett. 104 A vásárfia, a vásári ajándék legtöbbször szerelmi ajándék, ami mellé egy sereg verses mondóka, vers, rigmus is társul. Vásári árukínáló kikiáltásaink, rigmusaink külön műfajt képeznek. Számos szokásunk a jó vásárt kívánja elősegíteni, meg kíván óvni, a vásározással gyakran együtt járó bajtól, veszélytől, háborúságtól. Több babonás előjel szól arról, hogy a vásározás nem lesz szerencsés, hogyha a vásározót baj éri az úton. Viszont mások az ellenkezőjéről szólnak, jó vásárt, szerencsés utat, békés visszatérést ígérnek. Vásáraink folklórvilágában nagy szerepe van a jóslásnak, a csíziótól a tenyérjóslásig, sőt a mindenféle „keleti mágus" jóslatokig. Leggyakoribb azonban a kártyavetés, mégpedig a cigányasszonyok kártyavetése. Vásáraink festői világa nemcsak az írókat, költőket ihlette meg (Arany János. 105 , Garay János 106 , Babits Mihály 107 stb., hanem a képzőművészeket, közelebbről a festőket és a grafikusokat is. (Garay Ákos, Szabó Dezső, Miklósi M. Ödön stb.) Búcsúvásárok A vásárok minden fajtája a helyben lakók és a környékbeliek legnagyobb társas összejöveteli alkalma volt korra, nemre vagy társadalmi állásra való tekintet nélkül. Rokonok, barátok, ismerősök keresték fel, látogatták meg egymást: adtak-vettek vagy éppen csak szórakoztak együtt. Uj ismeretségek, barátságok és szerelmek szövődtek. Több más társas összejövetel mellett a vásárok egy része házasságszerző alkalom is ANDRÁSFALVY 2006, 14-16. ARANY I. 2006, 148-152.,434-435. GARAY 1886, 127-129. BABITS 2005, 34-35.
