Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

A vásárok belső élete Piacozni, vásározni, akár eladóként, akár vevőként csak alapos tájékozódás után volt érdemes. Ez a tájékozódás, tájékozottság nemcsak az árakra vonatkozott, hanem kiterjedt a vásárok pontos idejére, a közlekedés lehetőségeire, a kínálat mennyiségére, minőségére, a speciális árukra és nem utolsósorban a vásár más vásárokkal, piacokkal való kapcsolataira, a vásártartó hely gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyaira. A vásározók zöme ugyan a hagyományokat jól ismerte és tiszteletben tartotta, de azért a magyar vásárok virágkorában mindennapos vásáridőpont-változások, új és új vásárok belépése miatt is elsőrendű fontosságú volt a vásárok kihirdetése. Attól eltekintve, hogy a vásárok időpontját időről időre hírül adják. Ez helyben dobszóval történt, illetve a vasárnapi publikációk során. A vásárhirdetések a vásár dátumán kívül más tudnivalókat is közöltek. Különösen fontosak voltak azok a tájékoztatások, amelyek a többnapos vásárok esetében a különböző vásárok sorrendjéről adtak felvilágosítást. Arról is tájékoztatták a vásározókat, hogy milyen igazolásokat, okmányokat hozzanak magukkal, amelyek alapján kipakolhatnak, árulhatnak a vásáron (állatvásároknál a passzusok, a kirakodóvásároknál az iparengedélyek, hatósági igazolások arról, hogy nem ragályos betegségekkel terhelt, fertőzött, hanem „vészmentes " helyekről jöttek stb.) Abból pedig, hogy e vásárhirdetéseket hova, mely helyekre küldték ki az elöljáróságoknak azzal a kéréssel, hogy a „szokásos módon", azaz dobszóval kihirdessék, a vásár-piac vonzáskörzetére lehet következtetni. Ezen a hirdetési módon kívül jelentősek voltak még a kalendáriumok évente megjelenő vásárhirdetései és a 19. század 60-as éveitől kezdődően az országos jelentőségű vásárok esetében az országos napi- és hetilapok közleményei is. A vásárokra nemcsak az árusok és a vevők látogattak el, hanem nagyszámú érdeklődő is. A vásározók jó szívvel fogadták az nézelődőket, mert mindegyikükben egy-egy esetleges vevőt láttak. A helybeliek számára nem jelentett különösebb problémát a vásárok, piacok felkeresése, annál inkább gondot jelentett és körültekintő előkészületeket kívánt a vidékiektől. A vásárra utazók lakóhelyének távolsága szabta meg, hogy mivel, hogyan keressék fel a vásárt, hogyan utazzanak oda és térjenek vissza. A közeli vásárokat leginkább gyalog szerették felkeresni, de nem egyedül, hanem általában társakkal, barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal együtt. Nagyobb távolságra már inkább kocsival mentek, de általában nem saját fogattal, - minden faluban akadt olyan fuvaros, aki leginkább személyfuvarozással foglalkozott -, és nem is egyedül. Ha mégis saját fogattal mentek, az családi vásározás volt; a kocsira több ülést szereltek, és így egy-egy család négy-öt tagja is kényelmesen utazhatott. A vásárhelyre megérkező vásározóknak legfőbb feladata volt, hogy a vásáron elhelyezkedjenek. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy hol és milyen távol a vásárok közepétől, különleges értékekkel bíró részeitől - mint amilyenek pl. a szögletek, sarkok is voltak - foglaltak helyet maguknak és áruiknak, hol üthették fel a sátort. Már a 18. század 30-as éveiben a székesfehérvári szűrszabó céh arra panaszkodott Tolna megye urainál, hogy egyre több községünkben veszítik el elsőségüket a vásári helyfoglalásban. Tolna megye úgy látszik nemigen avatkozott a céhek vetélkedésébe. Annál inkább a fehérvári hatóságok, s a Tolna megyei szabók szomszéd megyénk vásárain csakugyan a sor végére kerültek. Az ottani vásárfelügyelők minden eszközzel erősítették a fehérvári céhek egyeduralmát.

87 „A Tolnai Csizmadjáknak azon panaszos keressetekre nézve, hogy ők a Szexárdi Vássár helyen régi birássokban lévő Sátor heleiktül el mozdíttattak, és helyek a paksi Csizmadjákk által engedtetett légyen a jó rendnek és igasságnak meg kivánássára történt, úgy hogy mivel a Földváriakk, mint egy uraság, és Kormányozás alatt lévő Lakossokk helyek meg változtatni fellebb való rendelésbul meg hagyatik, Tolnaiakk is szükségképpen meg kellett változtatni úgy mind azon által hogy ők is az áruló Csizmadják között rendessen helyt Sátoraikk kapván. Okok nem lehetett a panasza, de ezek a ki mutatott beleikkel meg nem elégedvén, az Urasságh szekin utassittattak az honan ítélet várván ezen panaszokra nézve az elég tételt el várják. Szexárd 24. Aug. 1814." A tolnai csizmadia céh levele: „Az Írattak nagy alázatossággal folyamodván az eránt, hogy Szexárdi Vásárban áruló Sátor helyeinket a Paksi Csizmadiák tőlünk el vették, mellyeket is nékünk a Tettes Nemes vármegye Kegyessen readjudikálni méltóztattnék, könyörgünk e következendő okokra nézvést. Imo Szekszárd volt Annya Tolnai Csizmadia Czéhnek, Tolna pedig Paksnak, így tehát Paks tsak filialissa volt Tolnának, tehát mivel mi régiebbek vagyunk, magunk részérűl illetlennek tartanánk, és szégyenlenénk