Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

belesütötték tulajdonosaik jelét, mely szerint azonosítani lehetett a jószágokat. Amennyiben egy állat elveszett, elkóborolt, akkor e jelek alapján tudták a tulajdonost felkutatni. Mivel a vásárokban általánosan érvényesült az a későbbi korok kereskedelmi jogában rögzített szabály, hogy a vásárban az eladót a dolog tulajdonosának tekintették, így az ott megjelenő potenciális vevők joggal feltételezhették, hogy tulajdonostól veszik meg a jószágot. Ha azonban akár még a vásár ideje alatt, akár később egy harmadik személy felismerte saját, elveszettnek hitt jószágát, akkor a tulajdoni jel alapján rátehette kezét az állatra, s el vehette azt a vevőtől. A 18-19. századi vásárok főszabályaként érvényesült az az elv, hogy ha a vásárban ismerte fel valaki saját jószágát, akkor a felismert jószággal és azzal az emberrel adott esetben a vevővel együtt kellett a vásárbíró előtt megjelennie és ott bizonyítania tulajdonjogát. (Ha a vásár már véget ért, s a tulajdonos máshol ismerte fel a tulajdonát képező állatot, akkor a megtalálás helye szerint illetékes bírósághoz kellett fordulnia.) A vevő a lopás vádja alól csak úgy mentesülhetett, ha bebizonyította, kitől vásárolta, cserélte az állatot. A vásárban is csak a tulajdonos idegeníthette el a vásárba hozott jószágokat. Ha kiderült, hogy lopott volt, akkor felelnie kellett érte: vagy úgy, hogy bebizonyította ártatlanságát, vagy kártérítést fizetett a vele szerződést kötött társának. A tolvajság vádja alól csak úgy lehetett mentesülni, hogy azt a személyt, akitől vette vagy cserélte a kérdéses állatot, az illetékes bíróság elé állította. Ezért kellett ilyen esetekben kezesekről gondoskodni, akik személyükben vállaltak arra felelősséget, hogy a perbe vont személy meg fog jelenni a bíróság előtt.

80 A vásárban kötött ügyleteknek is általános feltétele volt, hogy hibátlan árut lehetett eladni. Ez mind a két fél részére kötelezettséget rótt. Egyrészt az eladó szavatolta, hogy az árú jó, minden hibától mentes, azaz modem szóhasználattal élve nincs rejtett fizikai hibája. Ugyanakkor a vevőnek is ügyelnie kellett a vételnél, köteles volt az árút a szerződés végső megkötése előtt jól megnézni. Ha a dolognak szemmel láthatóan valamilyen hibája volt, és azt a vevő nem jelezte, nem sérelmezte, akkor később már nem hivatkozhatott arra, hogy hibás árut adott el az eladó. Azaz nem követelhetett kártérítést. Ha a dolog hibája nem látszott, csak időben később vált nyilvánvalóvá, akkor a hiba észlelésétől számított legrövidebb időn belül közölnie kellett azt az eladóval, csak ekkor volt esélye arra, hogy kárát, vagy annak egy részét megfizettetheti. Ha a jelzéssel késedelembe esett, akkor a bíróság nem ítélte meg a kártérítést. A szokásjogi rendszer megkövetelte, hogy a vevő a vásárláskor köteles volt megszemlélni a megvett jószágot. Orbán József sióagárdi, 28 éves római katolikus zsellér és napszámos vallja: „A mint vissza emlékezem, Tóth Mihály agárdi lakos a mult évi augusztus hóba múlott egy éve, hogy Tolnai vásárba vett egy lovat. Ezt pedig onnan tudom, mivel én is jelen voltam a Tolnai vásárba és Tóth Mihály miután meg vette a lovat oda hitt engemet a lóhoz, mondván, gyere csak nézd meg, hogy vett lovamba nincs e valami hiba? En a lovat meg nézvén, úgy láttam a ló deres kancza volt. Ekkor a ló árát is kérdezvén, azt mondta Tóth Mihály, hogy hatvan forint váltóért vette meg Uszódi embertől úgy, hogy a passusát egy hét múlva fogja meg kapni és a maga biztosítása tekintetéből 25 forintot vissza tartott a passus által vételéig, ezzel én a magam jószágához vissza menvén. ü HOMOKI NAGY 2008, 79-81. 1 TMÖL. Szekszárdi I. osztályú Járásbíróság iratai 1856 C/24.