Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

mértékeit és az átszámítási kulcsokat, hogy ne váljon csalás áldozatává és különböző mértékfajták különbözőségeiből származó veszteségeket elhárítsa magától.

41 (A mértékek egységesítésére csak a 19. század második felében került sor.) A városok elöljárói is érezték a különféle mérő eszközök alkalmazásából származó hátrányokat, ezért belső intézkedéseikkel a vásárokon az egyfajta mérték alkalmazására törekedtek. Ezt különböző módon segítették elő. Altalános volt, hogy az általuk megszokott mérőeszközökből megfelelő példányt szereztek be és azokat díj ellenében kölcsönözték a vásárra érkezőknek. A mérésügyért mindenhol a vásárbíró volt a felelős és ehhez tág ellenőrzési és bírságolási hatáskört is kapott. A 16. század közepe előtt az is jellemezte a vásárok szabadságát, hogy hivatalos ármegállapítások nem nehezítették az üzletkötést és az ár szabad megegyezés, alku során alakult ki. Az első árszabályozó törvénynek az 1538:26. tc-et tekinthetjük, amely eleinte csak a fontosabb élelmiszerekre volt hatályos, de később mindenféle áru és iparcikkre is kiterjesztették. A zavaros időkben jelentkező áruhiány arra késztette az országgyűlést, hogy az 1625:40. tc.-kel felhatalmazta a vármegyéket és a szabad királyi városok közgyűléseit széles körben, még a munkabérre is kiterjedően, árhatósági jogkör gyakorlásával. Ez a felhatalmazás azután a vármegyei ármegállapítások (limitációk), egész lavináját indította el. Az ármegállapítás módszere a maximális termelői, és egyben kereskedői ár. A kereskedelem szakembereinek a bevonásával limitáló árjavaslatokat dolgoztak ki, amelyek a legfontosabb büntető rendelkezéseket is tartalmazták: ártúllépés esetén nemesekre 100 frt., jobbágyokra 40 frt. büntetést állapítottak meg. Az összeg fele a vármegyét, másik fele pedig az intézkedő alispánt illette. A vármegyék úgy is intézkedtek, hogy a limitációkat a városokban és a falvakban ki kellett hirdetni, a vásárokon pedig ki is kellett függeszteni általános tájékozódás céljából. Már I. László király elrendelte, hogy a vásáron a tolvajokat és az orgazdákat meg kell figyelni, nem szabad engedni, hogy az ügyletforgalomban és vásárokon részt vegyenek. Ezt a rendelkezést több évszázadon keresztül különböző szintű jogszabályokban megismételték és a közbiztonság érdekében szigorúan meg is tartották. Ha valamely vásáron elharapództak a lopások, csalások, netalán a rablások, ez azt eredményezte, hogy az ilyen vásárokat nem szívesen látogatták, a vásári bevételek is csökkentek. A rendező városoknak, községeknek is érdeke volt tehát a bűnözők látogatásának megelőzése. Nagyon sok rendelkezés mutatja, hogy már korán kötelezővé tették a személyi okmányok bemutatását, amelyet a lakóhely szerint illetékes hatóság állított ki.

42 Személyi okiratot (útlevelet) bűnöző vagy megbízhatatlan személy részére nem állítottak ki, így aki nem kapott útlevelet, nem is mehetett a vásárba. Más oldalról pedig a vármegyei statútumok előírták, hogy a nemesek passzussal, a polgárok és jobbágyok pedig származási helyüket bizonyító „cédulájuk"- kai igazolhatják magukat.

43 Megismétlik azokat az előírásokat is, hogy úti okmányok nélkül járó idegenek részére büntetés terhe mellett nem szabad ételt, italt, szállást adni, ezeket azonnal be kell jelenteni az elöljáróságoknak. Az utak közbiztonsága szükségessé tette, hogy a városba igyekvők fegyvert tartsanak maguknál, az azonos városból kiinduló céhtagok együtt menjenek, esetleg fegyvereseket fogadjanak maguk mellé. A városokban azonban - főleg a kocsmákban - sok verekedés, sebesítés, emberölés történt, ezért I. Mátyás király 1486-ban elrendelte, hogy akik vásárba, sokadalomba mennek, a fegyvereiket tegyék le szállásaikon, de a vásár területére nem vihették be. Ez a szabály évszázadokon keresztül érvényesült. A nemeseknek azonban itt is voltak kiváltságaik. A személyi ellenőrzéseket sok esetben a rendező hely kereskedelempolitikai megfontolásai is szükségessé tették. Bármilyen sokat jelentett is a vásár szabadsága, a helyi ipar és kereskedelem fejlesztése érdekében a vármegyék és a megyei hatóságok ezt az szabadságelvet megtörték. Egyrészt a helyi termelést patronálták, (pl. pékáru sütését ás árusítását csak teljes jogú helyi polgároknak engedték meg;), másrészt pl. a drágán és rossz minőségben termelő helyi fazekasokat azzal sújtották, hogy vidéki iparosok vásárra való jövetelét kezdeményezték és elősegítették. Végül a külföldi kereskedőknek megtiltották a kicsinyben 41 TÁRKÁNY SZŰCS 1976, 340. 42 Özv. Bakó Györgyné Kis Erzsébet 26 éves, római katolikus, medinai lakos „uti levél nélkül kóborló nőszemély" vallomása: „...én most hétfőn Bátaszékre voltam a Bába asszonynál, hogy a Sebes lábomra adjon valamit s nézze meg s Bátaszékrül nénémnek Paradicsomba sörölesztőt akartam vinni, a mint Báttaszéken a Vásárban járkáltam a kis biró megszólított, hogy menyek vele... " 1855. szept. 28. - TMÖL. Szekszárdi I. osztályú bíróság iratai 1855 C/339. 43 TÁRKÁNY SZŰCS 1976, 344.