Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: „Már minálunk verbuváltak kötéllel…”

„A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá..." (Zichy Mihály rajza) Garay János: Az obsitos Hárman valának együtt, a potrohos bíró, Egy obsitos vitéz, s a furfangos író; A többi asztaloknál együtt és szerteszét, Vidám parasztlegények itták a hegy levét. Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már, Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár; Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, Mint mennyit Háry János, az obsitos, magán. „De még ez mind csak semmi!' - szokása mondani, S közelb csoportosulnak a többit hallani. „Mit! Semmit? - mond a bíró. - A soknál is sokabb! Igyék, komám! " - és isznak mindnyájan mint a csap. „Nem addig van! - kiált most a furfangos diák A legjavát elhagyta! - és most őt hallgatók Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond: Hogyan foga el, bátyó, a nagy Napóleont. " S volt is miért e nagy zaj, az éljen-háború: Az obsitosnak párját nem látta hat falu. A szem, a száj elállott merész beszédein, Ország-világ-csodálta vitézi tettein. Most is kezébe kapván az öblösmeszelyest, Kalandos életéből regét regére kezd Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai. Hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. Ő, ki ármádiákat vert széjjel egymagán, Túl jára hadnagyával az Óperencián, Ki francia fejekkel sátrát körül raká, Es a világ végénél lábát lelógatá. „Hm! - mond az obsitos hős, - a nagy Napóleon! Nagy ő a franciák közt - és vállán egyet von. De, engem úgy segéljen, nem a magyar között! S hát még - veté utána - magyar huszár előtt! " Es itt magát értette az obsitos baka, Ámbár lovon sosem volt éltében jómaga: De annyit emlegette és annyiszor lovát, Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

135 135 SZŰCS 1962, 336-337.