Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)
Balázs Kovács Sándor: „Már minálunk verbuváltak kötéllel…”
Volt a hadkiegészítéssel kapcsolatosan még egy, a hadsereg minőségét befolyásoló tényező, mely az állandó hadseregek sajátosságából eredt. Ez a tényező a szolgálati idő volt, mely a 18. században általában életfogytig szólt, de az ettől eltérő, külön meghatározott esetekben is eltartott 10-15 évig. A zsoldosság életpálya volt, s a bonyolult vonalharcászat idején évtizedes begyakorlottság kellett ahhoz, hogy az újonc a harc szakképzett mesterévé, teljes értékű katonává váljék, de ha már azzá vált, kiesése alig pótolható hiányt jelentett. Mindez a sorezredek óhatatlan elöregedéséhez vezetett. Magyarországon az életfogytiglani szolgálat kötelezettsége az 1802. május 4-i rendeletig állt fenn, ekkor bevezették a szolgálati időt: a gyalogságnál, a hidászoknál és a szekerészeinél 10, a lovasságnál 12, a tüzérségnél és a műszaki csapatoknál 14 évre. 37 Különben is az életfogytiglani létszám a sorezredeknél a nagyarányú szökések révén általában egyharmadára apadt, s e veszteségeket újra toborzásokkal pótolták. A 18. század közepétől kezdődött az ezredek laktanyai elhelyezése, 1769-ben pedig számozásuk. Korábban változó ezredtulajdonosaik nevét viselték. Nálunk 1783-ig az országgyűlés jelölte ki időről időre a változó toborzási körzeteket. 1783-ban királyi rendelet alapján minden ezred megkapta állandó jellegű toborzó körzetét. Mindezek az intézkedések szervezettebbé, korszerűbbé tették a hadkiegészítést. Magyarországon a hadkötelesek számára önkéntes jelentkezés esetén a szolgálati időt 1828-ben 14 évben állapították meg. 1838-ban engedélyezték, hogy a fogadópénzt már tíz év szolgálat elvállalásakor is teljes összegében kifizethessék. Végül 1843-ban teljesen megtiltották az élethossziglan tartó időre való toborzást, a gyalogságnál 14 évben szabva meg a szolgálati időt. 3 A falusi legényeknek drámaian sorsváltó, igazi jelentőségét ma már nehezen felfogható időszaka volt az, amikor eljött a katonáskodás ideje. Egészen a 19. század közepéig dívott a katonaállítás legembertelénebb módja, a katonafogás. A falvak bírái, az uradalmi tiszttartókkal megállapodva, jelölték ki titokban a katonaságra szánt legényeket, a házukra éjszaka rátörve, ragadták el őket megkötözve. Ezekről az esetekről még a sárközi népdalok is megemlékeznek: Kerülik a kertök ajját, Lesütött a nap a síkra, Szadik a lovas katonát. Jönnek énutánam sírva. Csak had szedjék csak had vigyék, Ne jöjjetek olyan sírva, Csak a babám el ne vigyék. 39 Katonának vagyok írva. 40 Már minálunk verbuváltak kötéllel, Elviszik a szegény legényt hét évre. Itt hagyta a szeretőjét, babáját, Az anyjának ott hagyta a nagy búját. 41 A verbunk azonban soha sem hozta meg a kívánt eredményt: az előírt létszám kiállítását. Márpedig a hatóságoktól a császár parancsa, a helységek elöljáróitól a vármegyék rendelete a megszabott kvóta feltétlen beadását követelte. így hát erőszakos katonafogdos ás lett a dolog vége. Az elöljáróságok rendszerint még a toborzás előtt számba vették, hogy sikertelen verbunk esetén kiket adjanak a katonák kezére. Előkerültek a kötelek, és a katonák tudtával vagy akár velük együtt, a kijelölt házakra, a fegyver alá szánt legényekre törtek. Megfogták a duhaj falurosszákat, a tolvajságukról hírhedteket, a betyárkodókat, a köznyugalmat bolygatókat, a felsőbbség ismétlődő szigorú tiltakozása ellenére katonának küldték a börtönbe csukottakat, de bekerítették azokat is, akik nem hajtották meg magukat a bírák előtt, akiket nyakasságuk, urakkal való 37 LIPTAI 1984, 435. 38 LIPTAI 1984,444. 39 VARGYAS 1992, 345-346. 40 KATONA 1962, 182. 41 BOGÁR 1966, 74.
