Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: „Már minálunk verbuváltak kötéllel…”

legénység szolgálata elvben életfogytig tartott. Ezt a kötelezettséget Károly főherceg törölte el, amikor a haditanács elnöke lett. Az ő javaslatára szabták meg 10, illetve 14 évben a szolgálati időt. Aki további szolgálatra jelentkezett, újabb hatévi szolgálatot vállalt s ezért újabb toborzópénzt fizettek neki. Elvben a toborzás volt a hadkiegészítés alapja, és az önkéntesség a besorozás formája. Egy-egy kisebb katonai egység - néha csak pár ember - altisztjének, esetleg valamelyik tisztnek irányítása alatt kiszállt a kiszemelt helyre verbunkot állítani. Tarsolyukban ott volt felettes hatóságaiktól a toborzás költségeire kapott pénz. A toborzókat rendszerint a nyalka, jó mulatós, táncra termett katonák, főképp huszárok közül válogatták ki. A katonaállítás megkezdéséről előre értesített helyi hatóság (falusi bíró) gondja volt, hogy bőven legyen étel és bor, hogy kéznél legyen a kedvcsináló, az elengedhetetlen dudás pásztor vagy muzsikáló cigány. Alkalmas időben - vasárnap, ünnepen vagy alkonyba hajló délutánokon, amikor munkájából hazatérőben volt a fiatalság megkezdődött a szemfényvesztő dáridó. A helységháza előtt, a templomnál vagy a piactéren leszúrt zászló és kard körül mulatáshoz fogtak a toborzók: Szólt a nóta, pengett a sarkantyú, folyt a bor, és messze szólt a pattogó, táncot járó verbunkosok szilaj kurjantása. Köréjük gyűlt a falu bámész népe, közte az ifjúság, amelyet a mesterséges látványosság megigézni volt hivatott. A toborzók kezdték a katonaélet gondtalanságát és szépségét dicsérő dalokat, maguk közé hívták a rátermettebb legényeket, itatták borukat, ivás-ölelkezés közt dicsérték a mulatáshoz kedvet kapó legényt meg a huszármundért, és hitegették, hogy a katonaságnál mindig gyöngy az élet. 32 Ha az egyik helyen nem is, a másik faluban akadt, aki kezet adott a toborzóknak annak jeléül, hogy fölcsap katonának. Az egyik csak a bor hevületében a délceg öltözettől elbűvölve vagy hősködésből szánta e lépésre magát; a másikat a távoli tájak vonzották; a harmadikat viszonzatlan vagy elérhetetlen szerelem hajtott az újoncok közé. Volt, aki beleunt, hogy újra meg újra robotra kellet mennie, vagy amiatt búsult neki, hogy nem vette emberszámba gazdája. Akadt, aki a vándor mesterlegény bizonytalan jövőjét cserélte fel a biztosabbnak vélt katonaélettel; de olyan is akadt, aki a börtönéletet úszta meg a beöltözéssel. A mámor elmúltával, hozzátartozói rimánkodására, vagy kijózanodva a valóságra ébredve sokan megbánták könnyelműségüket. De, hacsak a sorozáskor alkalmatlannak nem nyilvánították, ritkán volt visszaút. Igaz, egyik-másik verbunkoscsapat az újoncozás közben saját zsebre is dolgozott, jó pénzért visszaadta az újonc szabadságát. 33 Az 19. század első felében nem sok változás történt. A csapatok létszámát részben önkéntes toborzással, részben a megyék, városok, uradalmak, vagy magánosok által kiállított újoncokból teremtettek elő. Az országgyűlés a megyékre és városokra rendes körülmények közt tízévenként vetette ki a csapatok teljes létszámának eléréséhez szükséges újonclétszámot, amelyet azután a megyék a községekre osztották. A tíz esztendő alatt beállt fogyatékok azonnali pótlásáról azonban maguknak az ezredeknek szabad toborzással kellett gondoskodni. Toborzók Vasárnap délután mi nagy muzsikával Az utcákon jártunk, zajjal és lármával Kapitánynak amint értünk kvártélyához, Vendégit vezette maga ablakához. Elől tizenketten táncoltunk kerékbe; Látta, hogy megrakom. Amint az ment végbe, Hogy szólót táncoljak, áztat parancsolta. A nép, hogy láthasson, magát nagyon tolta. Elkezdvén táncomat, minden csudálkozott; Törvényhatóság, mind pedig az Emberiség, Szelídség, Igazság kiszolgáltatásának méltóságára szükséges módot t. i. a katonaságra ki Írattak által huzzand sorsot olly képpen, a mint alább le fog írattatni, több órások, és azt vagy ki jádzani, vagy épen az ellen magát szegezni bátorkodók ellen hozott büntetések meg rendelésével Javallatot a Felségnek bemutatták, Eő Cs. Kir. Felsége pedig el fogadni méltóztatott. "- SZINKOVICH 1963, 115. VARGA 1962, 7. VARGA 1962, 8.

Next

/
Thumbnails
Contents