Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 29. (Szekszárd, 2007)
Antoni Judit: Tárgyak az idő sodrában II.
Antoni Judit Tárgyak az idő sodrában II. Fenichel Sámuel Szekszárdra került gyűjteményének „duplumai" Budapesten Amint ez kiderült cikkem előző részében, 1898 októberében 74 tételből álló óceániai néprajzi gyűjtemény érkezett Szekszárdra Budapestről, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályáról, Wosinsky Mór kérésére, aki a tárgyakkal a készülő első állandó kiállítás őskori anyagát kívánta élővé varázsolni. 1 A tárgyak javát (39 darab) Fenichel Sámuel gyűjtötte az új-guineai Astrolabe-öbölben. Nagy valószínűséggel tőle származik az a bizonytalan hovatartozású 5, illetve a NM listáján „számozatlanként" jelölt 17 további tárgy is, így összesen 61 darabról van szó. Mivel e tárgyak mindegyike a kor szokása szerint „duplumként", „másodpéldányként" szerepelt, a Néprajzi Múzeumban máig megtalálhatók az „első" példányok. Segítségükkel, pontosabban közlésükkel ezúton tesszük lehetővé annak az eredeti kollekciónak a megismerését, amelyet Wosinsky rendelkezésére bocsátottak, s amelynek jelentős része az eltelt egy évszázad során eltűnt vagy megsemmisült. Mielőtt jobban belemélyednék az óceániai gyűjtemény viszontagságainak leírásába, érdemes röviden áttekinteni azt a korszakot, - régészeti és néprajzi szempontból - amely az események hátteréül szolgált és amelynek néhány jellegzetes vonása sok esetben megmagyarázza mindazt e történetben, amit ma furcsának tartunk. A régészet és a néprajz, mint ismeretes, csak a 19. században vált tudománnyá, noha mindkettőnek megtaláljuk a csíráit már a 18. században is. Az a - manapság újra divatos - ötlet pedig, mely az ethnoarcheológia kialakulásához vezetett, vagyis, hogy a néprajzból nyert adatokat felhasználják a régészetben, e két tudományszak kialakulásával szorosan egybefonódik. A 18. században a régészet „megjelenése" idején felfedezett első eszközökről („tűzkövek", „mennykövek", stb.) néprajzi párhuzamok segítségével igyekeztek bebizonyítani, hogy ember készítette őket. De Jussieu 1723-ban a Franciaországban talált ősinek tartott kőeszközöket az Újvilágban megismert és ott még használatban is lévő kőeszközökkel hasonlította össze annak érdekében, hogy használatuk módját magyarázza. Az 1840-es évek derekáig vita tárgya volt még az is, hogy létezett-e egyáltalán kőkorszak: sokan vonták kétségbe, - noha a múzeumokban már volt elég kőkori eszköz - hogy találtak már olyan eszközöket, melyeket ember készített s amelyek ilyen korszak létére utalnának. Cuvier elmélete és tekintélye oly mértékben kötötte gúzsba a kutatók képzeletét, hogy Boucher de Perthes-t, amikor 1841-ben Abbeville mellett a Somme folyó kavicsteraszaiban a jégkorszak idején élt állatok maradványaival együtt talált kovakőről azt állította, hogy emberi készítmény, többen bolondnak tartották. Az eszközökről 1846-ban jelent meg az első munkája, ezt követte 1849-ben az „Antiquités celtiques et antédiluviennes", amelynek nyomán végül megindult egész Európában az őskor kutatása. Szerencsés véletlen folytán éppen ezidőtájt (1854-ben) kerültek elő nagyobb számban az aszályos idő beálltával Svájcban a bieli és a zürichi tóban azok a cölöpök és más régészeti leletek, melyekre világszerte felfigyeltek a régészek. Az építkezés (cölöpépítmények) és az eszközanyag párhuzamait Cook kapitány és Dumont d'Urville óceániai tudósításaiból, valamint a jelenkori halászkunyhókkal való összehasonlításból merítették. F.Troyon 1860-ban kiadott „Habitations lacustres des temps anciens et modernes" című könyvében a világ minden tájáról és minden korszakból hozza magyarázó hasonlatait. Ferdinand Keller 1866-ban, majd 1878-ban jelenteti meg angol nyelvű összefoglalóit „Lake Dwellings of Switzerland and other Parts of Europe " címmel, melyben az előzőekhez hasonlóan közelíti meg a kérdést. 1 ANTONI 2006. 499
