Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

a./ Ki akar minden további nélkül a depóba maradni? b./ Ki akar a szabadulás után visszajönni dolgozni? cl Ki akar véglegesen haza menni? Természetesen az utóbbit választottam. Azt azonban még nem tudtuk, hogy mikor megyünk és meddig kell még várni? Január 7. Reggel 40 fegyveres őr várt bennünket és kísért a munkahelyre. Most tudták meg a központban, hogy nagyon sokan megszöktek. Közben parancsról is beszéltek, hogy 10-én visszamegyünk Neu-Aubingba és onnét szállítanak haza. Helyettünk SS katonákat hoznak, s azok őrzésére jöttek az őrök. Ez volt a valós, mert egész nap kaszárnyánkat kerítettük körül. Az oszlopok beállítását rám bízták. Amikor sorban álltak az oszlopok csodát látni hívták az amerikaiakat. Olyan oszlopokban álltak a karók, hogy talán egy milliméter eltérés sem volt. Ok még ilyen precíz munkát nem láttak. Január 9. Egy nappal az ígért határidő előtt a depóban a depó őreitől elbúcsúztunk. Sokáig integettek utánunk. Ismét meglepetés. Telefonüzenet, ismét maradunk az elosztók telítettsége miatt. Bíztatás azonban nem maradt el. Különböző oltásokat kaptunk. Január 15-17. Gyomorbántalmak jelentkeztek nálam. Betegszobába kerültem. Január 18. Az orvos minden vizsgálat nélkül kórházba utalt. Ebéd után elhagytuk a depót. Eichstadti magyar kórházba vittek, de mivel már hazaszállították a kórházat, Ingolstadtban kötöttünk ki. Ingolstadt Január 19 - március 4. A kecskeméti magyar hadikórházba kerültem. Kórháznak nem is nevezném, inkább üdülőtelepnek. Felvételemet a kórház parancsnoka egy ezredes végezte. - Jó helyre jöttél fiam! - mondta. Ebben a kórházban kettőezer beteg üdül. Melegen érdeklődött betegségem után. - Egy ilyen piros pozsgás fiatalembernek mi baja lehet? Elpanaszkodtam fájdalmaimat. - Nem nagy baj lehet, de itt mindenki meggyógyul. Megvigasztalt, ne féljek, minden jelentkezőt felvesznek, ha beteg, ha nem. Igaza is lett két nap múlva a vizsgálat megkezdésekor már nem éreztem fájdalmat. Karpaszományos létemre tisztekhez osztottak be, mint egycsillagos őrvezetőt. Az első nap reggelén meglepetéssel vettem tudomást a napirendről. Reggel 8 órára mindenkinek be kellett vetnie „betegágyát". Fél 9-ig orvosi vizit, amely abból állt, hogy érdeklődtek az orvosok hogy létünk iránt és jó szórakozást kívántak. Egyszer-kétszer bejelentették, hogy a nap folyamán szemölcsöket operálnak, vagy bütyköt vágnak, természetesen aki önként jelentkezik. Az egyik szobatársam nagy meglepetésünkre kérte az orvosokat, hogy operálják meg, vegyék ki a vakbelét. Indokul, magyarázatul azért kérte, hogy ha haza kerül ki tudja milyen állapotok lesznek otthon és esetleg vakbélgyulladást kap és nem lesz kéznél orvos. Bele is pusztulhat. Az operáció sikerült. Vizit után mindenki dunaparti sétára indult. Megismertük az ingolstadti várrendszert, parkokat, templomokat. Meglátogattuk a sörözőket. Sokat mosolyogtunk a nagypocakos bajor söröző bácsikon, akik képesek voltak egész nap egy asztaltársaságban ülni, két-három literes söröskorsókat emelgetni, de egymáshoz egy szót sem szóltak. Ültek, ittak és hallgattak, mint a süketek. Délben ebéd. Délután vacsoráig ismét séta. Be-be néztünk a Gasthausokba is. Mindegyiknek külön stamm-ja volt (főzelékek üresen) és eleszegettünk. 337