Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Április 7. Pár héttel ezelőtt jelentkeztek gyomorbántalmaim. Ma kibírhatatlan gyomorgörccsel ébredtem. Nem hitték el, azt hitték szimulálok. Egész nap nem engedtek köpenyt felvenni, csak zubbonyban gyakorlatoztunk, majd megfagytunk. A fagyott kezem és lábam sem éreztem. Április 8. Ismét bombázták Gráfenwöhrt és Süd-Lágert. Kitaláltak számunkra egy új foglalkozási lehetőséget. A szomszéd barakkba élőkkel kellett helyet cserélni. Este meg vissza. Holnapra is beütemezték ugyanezt. Április 10. Betegségem miatt szolgálatmentességet kaptam. Szolgálatvezető úr parancsára azonban ki kellett vonulnom. Éreztem, lassan, lassan nem sokáig bírom. Csak úgy vonszoltam magam. Délután lövészárkok ásásához kezdtünk. Szinte korbáccsal hajtottak. Szerszámok sem voltak. Deszkával és éles kövekkel vájtuk a földet, ősemberré avattak bennünket. Április 11. Légiriadó után alig értünk a tábortól 500 méterre, megjelentek az amerikai gépek és bombázni kezdték táborunkat. Az istállók és a takarmányraktárak égtek. Április 12. A kiképzőtábor egyik kis falucskájába mentünk. Szinte hallótávolságban álltak régen ezek a kis bajor falucskák, de azokat mind kiürítve gyakorlati területté nyilvánították. Szétlőtt templom, házak mindenütt. Itt Hopfencéban épen maradt egy szoba, ahol letelepedtünk. Mosás lett volna a program, de egész nap esett az eső. Estefelé indultunk haza egy nagy réten keresztül repülő alakzatban teljes szélességben szétszóródva. Vagy két kilométerre volt a legközelebbi erdő. A rét közepére értünk, amikor amerikai vadászgépek jelentek meg felettünk. Géppuskázni kezdtek. Amikor elrepültek felettünk futásnak eredtünk az erdő felé. Több ismétlés után elértem egy horhost. Háromnegyed óráig feküdtem egy útbevágásban. Az erdő szélére bombákat is dobtak. Este otthon megtudtuk, hogy senki sem sebesült meg közülünk, nem is minket bombáztak, hanem a németeket, akik egyszerű puskákkal lőttek a gépekre. Április 13. A tegnapi légitámadás számunkra valami jót is hozott. A lelődözött lovakat szétosztották a századok között, megfőztük és egyszer jól is lakhattunk. Hírek szerint tovább kell mennünk. Tovább, de hova? Április 14. Reggel a század kivonulási parancsot kapott, csak a mi szakaszunk maradt bent. Alig telt el 9 óra amikor riadót rendeltek el, menekülni kellett. Holminkat felraktuk egy lovaskocsira, természetesen ló nélkül. Körbefogtuk a kocsit, húztuk, toltuk, elhagytuk a tábort. Régi erdei gyülekező helyünkön letelepedve rövid várakozás után egész nap a táborból élelmiszeres zsákokat hordtunk. Lisztet, babot, burgonyát. Mivel több kocsi nem volt, mindenkinek egy zsákot magára kellett vállalnia. Nékem egy zsák liszt jutott. Ezt kell majd cipelnem. Ki tudja hány kilométeren át. Háromnak, négynek nem jutott zsák, azoknak kellett tolni, húzni a lovaskocsit. A raktárban rengeteg élelem maradt. Ezért kellett annyit koplalni? Érdemes volt takarékoskodni? Cigarettáért vettem 7 és fél kenyeret. Este 7 órakor indultunk el. Hátamon egy zsák liszt. Oldalamon a kenyérzsák 3 kenyérrel. Egy abrakostarisznya a nyakamban, benne másfél kenyér. Kezemben összehajtva és kötve két pokrócom, s azon is egy kenyér. Egész éjjel vánszorogtunk kisebb-nagyobb megállásokkal. Április 15. Reggel értünk Hierschenau nevű községbe, onnét gyalogoltunk még vagy 5 kilométert. Egy erdőben telepedtünk meg. Az út végén már majdnem összeestem. Lábam több helyen feltörte a bakancs. A sok 310