Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Szörnyű eseteknek lehettünk tanúi. Szinte ártatlan dolgokért végeztek ki fiatal katonákat. Akkor döbbentünk meg talán legjobban, amikor egy továbbszolgáló szakaszvezetőt lőttek agyon, aki egész életét katonáskodásra szánta, főhivatásaként választotta. Az akkori közlekedési nehézségeket sem vették figyelembe, mindössze egy órát késett. Halálra ítélték és kivégezték. Az elméleti oktatás egyenlő volt a nullával. Talán elég, ha két esetet írok le. Tizedes úr történelem órát tartott a magyarok őshazájáról és bejöveteléről. Elöljáróban annyit, hogy nekünk soha nem volt szabad okosabbnak lenni. Huszonöt tanító, a többi gazdász és jogász már hogy lett volna okosabb. Feltette a kérdést: - Tudják-e hogy honnét jöttek be a magyarok? - Nem! volt a válasz! - Maguk barmok, ha még azt sem tudják! - Igenis, barmok vagyunk! - Azt sem tudják akkor, hogy az Ural és az Altáj vidékéről jöttek be? - Azt sem! - Hát akkor már azt is mondhatom, hogy maguk Isten barmai. - Igenis Isten barmai vagyunk! - Maguk nem falusiak véletlenül? - Jelentjük alássan, azok vagyunk! - Meg is látszik magukon! (Mintha ő előkelőbb születésű lett volna.) - Akkor pedig tudhatnák, hogy minden faluban van altáj és föltáj is! - Nohát, az altájról valók a magyarok! Az első kimenő alkalmával sorakoztatott bennünket és erkölcsi prédikációba kezdett. A prédikáció lényege az volt, hogy vigyázzunk az erkölcsökre kint a városban. A városban nagyon sok romlott, erkölcstelen leány sétálgat. Eltűnt, majd a kantin épületébe ment. Már azt hittük elfelejtett bennünket, nem jön vissza és nem lesz kimenő. Sok idő telt el, amikor kinyitotta a kantin ablakának szárnyait és megjelent az ablakban, feje bekötve leányosan egy piros babos fejkendővel. - Egyenként elvonulni előttem! adta ki a parancsot. Integetve magához hívogatta az el vonulókat. Nemsokára rájöttünk, aki nem utasította vissza a hívást és nem mondta, hogy „te büdös kurva, nem megyek" attól visszavonta a kimenőt. Mulatságnak jó volt, de erkölcsi oktatási módszernek aligha! Kimenő alkalmával általában a Sophiáne étteremben kötöttünk ki. Ott még adtak jegy nélkül is vacsorát. Mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam rongyos nadrágomban és felemás csizmámban. Igyekeztem úgy bemenni, hogy hiányosságaimat takarni tudjam. Legtöbbször fal mellé ültem. A szolgálati szabályzat előírta, hogy olyan éttermekben ahol tisztek is megjelennek, felállva kell üdvözölni őket. így a vacsoránkat is csak ugrándozva tudtuk megenni, a tisztek állandó jövés-menése miatt. Bizonyára elment az étvágyuk, amikor meglátták üdvözlésük közben fenekünkön a rongyos nadrágot. Ki nem zavartak, mert zsubbonyunkon csillogott-villogott a karpaszomány, így jogosan tartózkodtunk a tiszteknek kijelölt étteremben. Szerencsére mindössze két vasárnap volt kimenőnk. Ellátásunk nem volt rossz. Reggelire feketekávét adtak, csak az utolsó napokban főztek rántott levest. Ebéd mindig kétfogásos. Igaz, hogy a leves majdnem mindig az általunk elnevezett „Partizán leves" volt, ami nem volt más mint tésztáié egy kicsit megpaprikázva. A menü második része általában főzelék pörkölttel, vagy kifőtt-tészta. Vacsora hideg, vagy meleg felvágottak, szalonna, gyümölcsíz, vagy főzelékek üresen. Vasárnap még lekváros bukta is jutott. Napi fél komiszkenyér volt a fejadag. Elég is volt, néha még lovainknak is jutott. A kaszárnyában kantin is működött, üzemelt. Szűkösen, de lehetett vásárolni felvágottat, sajtot, vajat, gyümölcsöt, kiflit, zsömlét. Vasár- és ünnepnapokon 3-3 deci bort is kaptunk. Naponként folyt a lovassági kiképzés. Valamennyiőnkbe bizonytalan érzés uralkodott. Azt tudtuk, hogy eltelt egy-egy nap, de azt nem, hogy mi lesz holnap? Mi lesz velünk, mi lesz az otthon lévőkkel. Kutyaérzés volt! 298