Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Parancsnokunk az akkori híres kaposvári „Kertész kalapos" fia, Kertész főhadnagy lett. Rajta kívül 3-4 tiszt, 2-3 altiszt és mi. Ebből állt a pótkeret. A kerethez tartozott két istálló hátasló (40 db) és egy istállóra való igásló. Lovassági kiképzőnk Vörös alhadnagy lett. Ismerkedés után felsorakoztattak bennünket és kiosztották a ruhákat. Egy nagy halom kopott, rongyos, elhasznált ruhahalomban keresgette mindenki a neki valót. Aki érte, marta! Estig próbálgattuk. Magamra szedtem egy fenekén jó nagy foltos nadrágot, egy magasnyakú első világháborús zubbonyt és egy egér rágott köpenyt. Csizmát alig találtam. Végül is meg kellett elégednem felemás csizmákkal. Az egyik puha, a másik kemény szárú lett. A felszerelés után fájdalmas volt végignézni a szakaszon, már akkor úgy néztünk ki, mint egy szétvert hadsereg. Három napig fő foglalkozásunk a szalmazsák tömése volt. A szolgálati szabályzat kimondta, hogy a szalmazsák csak szögletes lehetett. Tömködtük is, már a betonnál is keményebb volt, de a szögletek csak nem akartak élesedni. Háromszor, négyszer kezdtük elölről. Megismerkedtünk lovainkkal is. Egy évfolyambeli négy éves belovagolt csikókat kaptunk. Valamennyi neve E betűvel kezdődött. Az én lovam Edda névre hallgatott. Lovainkat magunknak kellett gondozni, etetni, pucolni. Az istálló ügyeletet is magunk láttuk el. Nekem nem volt furcsa, otthon mindig volt lovunk, de nagyon sokan csak ott találkoztak először közelről lovakkal. Etetés közben nem mertek a jászolhoz bemenni. Mindig segítettem. Az istálló mindig fénylett a tisztaságtól. Tisztító, illetve takarító eszközeink a söprű, lapát, vella és a húgyfogó edény. Alig győztük a munkát mikor ügyeletben voltunk, különösen akkor ha a dolgaikat a lovak egyszerre végezték. Nem tudtuk hova, melyikhez fussunk és fogjuk fel vizeletüket és gombócaikat. Egész éjjel ganéztunk, jobban elfáradtunk, mint a nappali gyakorlatozás közben. Mindjárt a lovak kiosztásánál akadt problémám. Akkor is elég súlyt nyomtam. Vörös alhadnagy úrnak az volt a legnagyobb problémája, hogy - „Milyen lovat rakjak maga alá Bogár?" Az istálló előtt volt a lovardánk, mindjárt a második nap lóra ültettek, megkezdtük a lovassági kiképzést. Az első héten nagyon sokat szenvedtünk. Keléseket tört a nyereg. Pardon nem volt, lovagolni kellett. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor lovaglás közben kifakadtak a kelések. Soknak pedig teljesen lefejlett a bőre és nyers húson ülve kellett lovagolnia. Minden második nap a vásártérre mentünk és ott lovagoltunk. Rövid idő alatt megszoktam és az egyik legjobb lovas vált belőlem. Mindössze egyszer estem le, akkor is csak azért mert a kengyelvasam eltörött. Sokan nem tudták megszokni és sokat szenvedtek. Egyik tanító kollegám pedig ahányszor leesett, mindig egy víztócsában találta magát. Egy másik kollegám pedig majdnem halálát lelte. Leesett a lóról és az egyik lába bent maradt a kengyelben. A ló megriadt és magával ragadta, vágtában húzta a földön. Szerencséjére a csizmája sarka leszakadt és így a lába kicsúszott a kengyelből, életben maradt. Hetente egy, vagy két alkalommal tereplovaglásra mentünk. Pécsen kívül a nagyárpádi rétre. Egy éjszaka valamelyik tiszt elvitte lovamat és nem kötötte jó szorosra a nyerget, feltört a lovam martja. Gyógyítani kellett. Másik lovat kaptam, Edömért. Edömérnek nagyon kemény volt a szája, feszítőzablalánccal is alig lehetett megfékezni. Szerencsétlenségemre nekem odaadták. Edöméren kocogtunk a nagyárpádi rét felé. Addig nem is volt baj, míg „ügetés" és „vágta" parancsot kaptunk. A baj akkor történt, amikor elhangzott a „rajta-rajta" parancsszó. Nem tudtam megtartani lovam. Rángathattam a hajtószárral, nem vette figyelembe. Mint a szél vágtattam el mindenki mellett. Vörös alhadnagy urat elhagyva, utánam kiabált: - Bogár! Ha hazaér, írjon! Vagy öt percig rohantunk, száguldtunk, mikor arra gondoltam, ki tudja hol állunk meg. Végre egy szénaboglya előtt lovam megtorpant és jóízűen ropogtatni kezdte a szénát. Megmenekültem. Nevetve értek utol a többiek. Nagyon szerettem lovagolni. Egyet azonban nem értettem. A legnagyobb világégés közepette miért kellett megtanulni a nyereg, az országos kocsi és lószerszám legapróbb részeit is. Feletteseim is felfigyeltek arra, hogy nagyon szeretem a lovakat. Persze ez többször hátrányt is jelentett. Egy alkalommal majdnem halálomat is okozta. Egy kemény szájú lovat kellett megpatkolni. Engem hívtak a kovácsok segíteni. Úgynevezett pipával szorítottuk össze a felső ajkát, úgy vettem fel patkoláshoz a hátsó lábát, rádőlve a combjára. A pipát fogó öreg bácsi elbámészkodott egy pillanatra és elengedte azt. A ló kirúgott és beestem alá. Egy pillanat alatt vetődtem ki alóla. Ha nem sikerül, bizony agyontiport volna. Egy fillért sem adtam volna életemért. 296