Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

„selyemsóti" és pamut gyári anyagból varrtak inget és a szőrhímzés helyett (talán nem is értett már hozzá senki) „tintok" (gyári tüll csipke) betétet alkalmaztak ujjába. Ekkor már ugyanis a szúk ujjú, bevarrott, vagyis vállból szabott ujjú ingeket hordták nyári ünnep- és hétköznapokra, batisztbol, sifonból, ujján és alján gyári csipkével díszítve. Ünnepre drágább (selyem, bársony), hétköznapra olcsóbb (karton) anyagból készült blúzokat, rékliket viseltek. 1936-ban a Sárközben dr. Pilisy Elemér kezdeményezésére felújították a régi hímzéseket, elsősorban a főkötő-hímzést, így azután a gyöngyös-bokrétás, régi mintára szabott ingekre is több esetben az egykori főkötő hímzését alkalmazták. Az ingeket régi szokás szerint - és ezt a blúzoknál is megtaláljuk - nem tűrték bele a szoknyába, hanem kívül viselték és köténnyel kötötték le. A legdíszesebb viselet a nagylányoké volt. A nagylány a fején tornyosbársonyt és lekötőbársonyt viselt. A nyakán pókhálósra fűzött, igen súlyos gyöngy, blúza fehér bodorvászonból varrt bőüng. Pruszlikja (mellénye) elől rácsosra fűzött, rajta gyönyörű selyem, rojtos vállkendő. Szoknyája „ternó" (kasmír) anyagból készült, bodrán széles, Franciaországból hozatott pántlika, a szoknya aljára „Mangos síkot" (flittersort) varrtak. A szoknya alatt „slingölt pondokét" (alsószoknyákat) hordtak, sokan hetet-nyolcat is magukra kötöztek. A kötény brokátselyem, színes flitter díszítéssel, rojttal körülvéve. A lábán kapca (gyapjúharisnya), lábbelije hímzett és pántlikás bársonypapucs. Ennyire díszesen csak a legnagyobb ünnepeken öltöztek fel. Ennek a felszerelésnek ára kb. 2 hold jó minőségű szántóföld értékével volt azonos. A 20. század fordulóján a „gazdagabb rokonoknál", a Sárközben, szinte minden hímzés megszűnt, kivéve azokat, akik a főkötőhímzés öltéseit a „mütyürke" tanfolyamon újra megtanulták. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hímzés újra, saját ruházatuk díszítésére feltámadt volna. Váralján azonban tovább hímeztek, folytatták a díszes vőlegény ing készítését egészen az 1930-as évekig. Tovább hímezték a lakodalom alkalmával felkötött szakácskákat, a zsoltáros kendőket, vagyis díszzsebkendőket, párnavégeket. A hímzések közül kétségtelenül legnagyobb figyelmet a rácvarrásos (subrikált) zsebkendők és férfiingek érdemlik. A subrikálás szokatlan gazdagságban jelenik meg. A szakácskák és férfiingek különös, stilizált és zárt virágmintái szinte egyedül állóak, nincs a közelben, de a sárközi hímzésekben sem párhuzamuk. Azt, hogy a fehér hímzésben óvatosan megjelenik egy-egy szín, már újabb fejlemény: pontosan ismerjük az újítót is. Egészen újak a párnahuzatok hímzései is, melynek gyakorlata csak a 20. század fordulója után alakulhatott ki, amikor a házi szőttes hosszú párnákat végleg kiszorították a széles, puha, a polgári divat szerint készített vánkosok. E huzatok mintáiban, slingelésében és lyukhímzésében a szinte országossá vált divat helyi változatát fedezhetjük fel. A minták nagy részét a gyári termékek, vagy a kézimunka boltok mintái után rajzolták, így mintegy átmenetet képeznek a népművészet és polgári kézimunka világa között. Váralján ötféle hímzés található: 1. főkötő-hímzés (ami majdnem azonos a sárközivel) 2. párnavég-hímzés (fehér hímzés, de felhasználja a főkötő motívumait, fűrészlevél, három rózsa, három levél, három lik) 3. férfiing-hímzés subrikával (rácvarrás) 4. szakácska-hímzés 5. zsebkendő-, jegy kendő-hímzés. Az utóbbi három sokban hasonlít egymásra, mert mindháromban a lapos, a lyukhímzés és a subrika változik. A legszembetűnőbb hasonlóság a sárközi hímzéssel a főkötő-hímzésnél található; a motívumok majdnem azonosak. Némelyek megtalálhatók a párnavég, a szakácska, valamint a férfiing díszítésénél is. A párnavégek kizárólag fehér hímzéssel készültek. Ezeken megtalálható a fürészlevél, a makkosrózsa, a „három rózsa, három levél, három lik" sok slingeléssel, lyukhímzéssel. Ezek gyönyörűen hímzett párnák a „tisztaszoba" szép, magasra vetett ágyát díszítették. Vászonból készült inget állandóan használtak a váraljaiak; az egyszerűbbet hétköznapra, a nagyon elavultat alvásra. Váralján a férfiingek díszesebbek voltak, mint a női ingek. A nők főkötőt, szakácskát (kötényt), szőrös inget használtak. A dúsan hímzett férfiingeket egyházi ünnepek alkalmával szedték elő a sublótfiókból. Esküvőre külön újat hímeztek, ami már finomabb, vászonból készült (sóti, sifon). Ezt a fiú édesanyja hímezte, vagy hímeztette a felserdült fiának. Nagy divat volt még a jegying, amit a leány vagy anyja csináltatott hímző asszonnyal. Az ingek nyakrésze akkor készült el, amikor már eljegyzett menyasszonya volt a lány, mert a nyakméret csak akkor volt pontos. Minél módosabbak voltak a szülők, 192