Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

említi. 1355-ben Gergely mester bessenyöi comes birtoka. A török idők nem pusztították el, a kincstári adóösszeírásokban 1580-1582 között 66, 1590-ben 75 házzal szerepelt. 1715-ben 25, 1720-ban 44 adóköteles háztartást írtak össze. 1727-től a kalocsai érsekség birtoka volt.

30 A sárközi falvakhoz hasonlóan korán a reformációhoz csatlakozott, a 19. század végéig a lakosság színmagyar, református volt. Szeremle földrajzilag és néprajzilag is a Sárköz tájegységéhez tartozik. Gazdálkodását tekintve sok azonosságot találunk a sárközi településekével, melyet elsősorban a földrajzi környezet, és ebből fakadóan a víz jelenlétén alapuló a gazdálkodás hasonlósága határoz meg. Szeremle református többségű magyar népe a 19-20. században Duna-Tisza közi falu lakójaként élte életét. A mezővárosi jogállású középkori Szeremle ugyancsak a mai Duna-főmeder bal partján feküdt, a 18. század első felében azonban dunántúli falunak számított, mert népének lakóházai a Duna fő ágának jobb partján álltak. A szeremleiek azonban ekkor is a bal parton, az ősi településhely tájékán tartották szállásaikat és ott is temetkeztek. A falu csak 1773-ban költözött vissza a Duna bal partjára, ahol a középkorban is feküdt.

31 A török megszállás után itt is megszűnt a katolikus-földesúri befolyás, ennek hatására a lakosság számtalan gazdasági előnyhöz jutott. A hódoltság alatt birtokukba vették a pörbölyi erdőt, annak minden haszonvételével együtt. Ez azt mutatja, hogy ők sem szántóterülethez - hiszen itt ilyen nem volt -, hanem a legszámottevőbb haszonforráshoz, az erdőhöz jutottak. Ám hamarosan kiderült, hogy a Dunántúlon magas színvonalat elért szőlőmüvelés nagyobb lehetőségekkel kecsegtet. Már a török kori defterek tájékoztatnak bennünket arról, hogy a sárközi szőlőhegyeken távolabbi falvak népének is voltak szőlői. Pl. Ebesen (ma őcsényi szőlőhegy) 89 helybéli lakoson kívül 101 őcsényi, tolnai, decsi, etei, kövini (?) és kalocsai jobbágygazda fizetett musttizedet, tehát az ebesi szőlőhegyek nagyobb része nem helybelieké volt. A csatári hegyen (ma részben szekszárdi, részben őcsényi szőlőhegyek) 10 helybeli mellett 77 tolnai, 5 őcsényi, 20 sági, 10 faddi, 5 fejérvízi, 5 gerjeni, 5 kömlődi, 5 mözsi lakos fizetett musttizedet. Kesztölcön (ma az alsónyéki és sárpilisi szőlőhegy) 10 helybeli, 120 etei, 29 pilisi, 15 tolnai, 25 bátai, 6 szeremlei, 13 bereki, 2 szentmártoni. Étén pedig a 15 etei mellett, 86 decsi fizetett musttizedet. Ezek közül a legtávolabbi falvak, Kalocsa és Kömlőd légvonalban is több mint 40 km-re esnek a szőlőhegytől, azaz több mint egy napi járóföldre. A legközelebb fekvő Szeremle is - mivel a Duna túlsó oldalára esett legalább egy napi járóföldre volt szőlejétől.

32 A falu a Rákóczi-szabadságharc alatt, a rácdúlástól való félelmében, még közelebb kényszerült a szekszárdi-bátai hegysorhoz. Nem kellett attól tartania a lakosságnak, hogy az addigi haszonforrásait elveszíti, mivel közelében voltak az ártéri erdők, ugyanúgy mint a hegysor szőlőskertjei. A kultúrnövény időigényes művelési munkáit is el tudták végezni a térbeli közelség miatt. Ismerték a szőlőművelést korábban is. Források megemlékeznek az ártéri szőlőkről. „A rezéti erdőkben voltak nem nagy mennyiségben, de voltak (ártéri szőlők). Madarak útján kerültek oda, de mi csak úgy mondtuk, hogy Isten ajándéka. Csíkászok, öreg halászok tudták, hogy hol tenyésznek ezek a szőlők, felkapaszkodva a nagy tölgyfákra. Termését hazahozták, nem nagy mennyiség, de azért feldolgozták. " A szőlőművelést ennyire ismerték, ám a szekszárdi-bátai hegysor szőlőkultúrája ennél jóval magasabb szinten állt, ezért erősödött a falu lakosságának szándéka, hogy elsajátítsák az erre vonatkozó ismereteket. Ebben a vállalkozó kedvben találta őket a bátaszéki apát, akinek a török kiűzése után szőlőmunkásokra volt szüksége ahhoz, hogy a háborúk okozta károkat helyreállíthassa a hegy soron és beindíthassa a termelést. Az 1697-ben kelt szerződés megengedte, hogy „detsi szőlőhegyünkön szabadon csinálhatnak szőlőket a szeremlei és csanádi jobbágyok." Az apát ugyan nem élt semmiféle megkötéssel, mégis kérdés, hogy miért volt érdekük a jobbágyoknak az, hogy vállalkozzanak az újratelepítés nehéz munkájára, amit irtással kell kezdeni, majd a már megtisztított területet újból vesszővel betelepíteni? Azért, mert így a terület más jogi elbírálás alá esett, ami által eladható, örökölhető lett. Ebben a korban ez értéktartó befektetésnek számított. Mivel tudták, hogy a háborúk kártételei miatt nagyon kevés a munkáskéz, kihasználva az apát szorult helyzetét, lényegesen jobb feltételeket csikarhattak ki tőle. Ezért érdemes volt bekapcsolódni a szekszárdi-bátai hegysor újratelepítésébe. Az újratelepítés a törökkor alatt - a betelepült délszlávok hatására - nem a régi fajtákkal történt. Az ő honosításukra terjed el a hegy tájjellegű fajtája, a kadarka. 4 M SZARVAS 1986. 394-395. 31 BÁRTH 1989. 639. 32 ANDRÁSFALVY 1965. 11. 33 KOVÁCS 1995. 70. 34 KOVÁCS 1995.70-71. 177