Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)

Balázs Kovács Sándor: Válás a sárközi paraszti társadalomban

felfortyan, ha egyszer nem, máskor hisz neki is van epéje. Legtöbbször a szegénységen, a nincsen vesznek össze. Jaj, ez is kéne, ez sincs, az sincs! - panaszolja az asszony. Hunnan vögyek? — védekezik a férj. Összekapnak azon is, ha az asszony olyan ételt főz, amire szegény háznál telik. Ekkor már a férj kezdi. Van olyan házaspár, akik naponta veszekszenek, mert az asszony nem azt akarja, amit az ura szeretne. '" A házasságtörés megítélése azonban a parasztságnál sem volt egységes, de mindenképen vétkes cselekménynek tartották, mert ellenkezett a házasságkötés alkalmával esküvel is megerősített és vállalt kötelezettséggel. A 18. században, de még a 19. század elején is egyházi jegyzőkönyvek tömege tanúsítja, hogy mennyire megítélték a hűtlen magatartást, nyilvános megszégyenítést (pl. eklézsiakövetést) alkalmaztak büntetésként.

29 A tettest a világi hatóságok megvesszőzték, pellengérre állították stb., rendszerint még a közösségből is kiűzték. Sok helyen ezzel az ügy le is zárult, mert a házasság felbontása nagy nehézségekkel járt. A 19. század közepétől már enyhült a megítélése, közigazgatási és egyházi következményei is csökkentek vagy megszűntek. Ebben az időszakban már a közvélemény hajlandó volt elnézni az alá- és fölérendeltségi viszonyban történő házasságtöréseket, ill. nagyon enyhén ítélte meg, ha a gazda a cselédlánnyal vagy uradalmakban a gazdatiszt a majorsági lányokkal szexuális kapcsolatban állt. A feleségek sem érezték magukat ilyen viszony esetén „megcsalva".' Nagyon érdekes, hogy főleg az egyház mennyire kézben tartotta a házasság fennmaradásának ügyét. A felek összebékítését tartotta fő céljának az 1791:26. te. alapján. Ennek egyik eszköze volt az egyházi felhívás, amit a szószékről vagy a külön élő házastársak jelenlétében adtak ki, és úgy rendelkeztek, hogy a férj fogadja vissza az elzavart asszonyt. Ha kétszeri felhívás és intés eredménytelen maradt, az egyház az okok kivizsgálásába fogott, a vétkest megbüntette, majd úgy hívta fel a másik felet, hogy ha a vétkes bűnbánó módon fogadalmat tesz, hajlandó-e visszafogadni. Ha a házasság helyreállt, azt a házassági anyakönyvbe ismét beírták." KISS én. 244. A református egyház legsajátosabb büntetési formája az eklézsiakövetés volt. A protestáns vallások elterjedésének területein 1563 óta országszerte alkalmazták, kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden egyházi és világi bűncselekmény elkövetőivel szemben, fő- vagy mellékbüntetésként. A bűnösséget a presbitérium állapította meg és egy úttal a büntetést a templomban, istentisztelet alkalmával egy különálló székre ültették vagy szószék mellé állítva, a gyülekezetnek hátat fordítva, fekete terítővel borították be, majd a pap a bűnösségének említése mellett a szószékről bűnbocsánatra hívta fel. Ekkor hangosan és nyilvánosan meg kellett vallania bűnét, és bűnbocsánatért esedeznie, mire a pap megismételve bűneit, bűnbocsánatban részesítette. A penitenciatartás idejét a bűn nagysága határozta meg. Kezdetben hosszabb ideig állt a bűnös a gyülekezeten kívül. Első ízben vétkéért egy hétig, másodízben két hétig stb. A templomi „felállás" nyilvános bűnbocsánat azután egy hétben, vagy három vasárnapban állapodott meg a 18. században. A 19. században már csak három nap a feljárás ideje s a befogadás napja sem vasárnap többé. Az eklézsiakövetés büntetésben való részesülés a polgári jogokra is kihatással lehetett, mert a viselt közfunkció elvesztését eredményezhette. Aki a büntetésnek nem vetette magát alá, azt az egyházból és - gyakran - a közösségből is kiközösítették. E büntetési mód alkalmazását Mária Terézia 1769-es, majd II. József 1786-os rendelete kizárólag az önként vállalás eseteire korlátozta, tehát a korábban alkalmazott kényszerítésre nem volt mód. Ennek ellenére megmaradt, a közösség többé-kevésbé elfogadott, méltányos büntetésnek tartotta, kevésbé megszégyenítő formáját alkalmazták, a visszafogadás és a bűnbocsánat nem a templomban a közösség előtt, hanem a parókián a prédikátor előtt történt. Az e büntetést elszenvedettekről az egyház külön nyilvántartást vezetett. - BALÁZS KOVÁCS 1994, 71-72. TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 272. „A tzégéres bűnbe estek bűneikről Keresztyén szánakozással megfeddetnek, bűneiktől való iszonyodásra s életek megjobbítására, azon bűnöket kárhoztató szent írásbeli helyekkel ösztönözi étnek poenitentia tartásra az igazán megtérő bűnösöket kegyelmébe vevő Istennek nyájas Ígéreteivel hivogattatnak. Mindezekre, ha az Istennek lelke bennek munkálkodik és szóval jelentik bűneiken való szívbéli bánatjokat, Isten kegyelmét és Felebarátjaiknak megengedését, óhajtozásaikat s életeknek megjobbítására való magok kötelezését: Ott mindjárt azon Parochiális Háznál való gyűlésben, a prédikátor azon dologhoz, alkalmaztatott Poenitentiális Könyörgést mind vélek, abszolválja, s a bűnöknek ez után szemesebben való elkerülésekre intvén, békességgel elbotsátja." Ha pedig olyanok vannak, akiknek bűnét már mások is tudják, „sőt már a Helység Háznál is a Bírák által róla meggyőzettettek, még is hallgatják Istennel, és a megbotránkoztatottakkal békességre való lépéseket: " az ilyeneket vagy az eklézsia kurátora, vagy más tisztes öregek által a prédikátor (ha őmaga velük nem beszélhet) meginteti kötelességének teljesítésére, „egyszersmind tudtokra adatja, hogy a közönséges Isteni tiszteletekről ugyan ki nem rekesztetnek, de az Űr Asztalához való járulásra szabadság nekik nem engedtetik, valamíg istennel és Felebarátaikkal meg nem békétlenek, " és ezt a gyűlés előtt be nem bizonyítják. Ez után aztán rövid időn belül önként bűnbocsánatot tartanak. „A Versengő és egymástól külön lakó házastársakat, mihelyt az Eklésia elöljárói észre veszik, mindjárt a kurátor, vagy más tisztes személy által őket az egymással való megbékéllésre, s együtt lakásra intik, s kérik, ha ilyetén egyszeri, vagy kétszeri megintésre sem engedelmeskednek, akkor kényszeríttetnek a parochiális háznál tartani szokott eklésiai gyűlésben való megjelenésre, a holott a prédikátor és az elöljárók, mind az Isten beszédekből, mind a józan okosságból, mind a Királyi parants ólatokból vett okokkal igyekeznek őket öszve békéltetni: el sem is kívánják őket (a Tettes és Ns. Vármegye busítására) magok elől bocsátani, míg a kívánt 267