Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

N. Horváth Béla: „a bűn az nem lesz könnyebb” – Pszichoanalitikus bűn-képzetek József Attila kései költészetében

Az 1935-ben keletkezett versek között úgyszólván egy tömböt alkotnak azok a müvek, amelyek motivisztikusan, tematikusán a bűn-bünhődés képzetköröket bontják ki. A Gyömrői-analízis időszaka ez, amikor magáról a terápiáról nem vallanak sem ekkori levelek, sem prózai müvek, „csak" a versek. A versek a maguk áttételeivel, amikor is láthatóan az analízis jelenik meg, mint verstárgy. Nehéz ugyanis másképpen értelmezni az En nem tudtam, a Szonett, aßoldog hazug, Temetés után, Mint a gyermek, A bűn versegyüttest. Együtt és külön-külön az analitikus terápiához kapcsolódó én-feltárás státusát és eredményét prezentálják. Nyilvánvalóak ugyanis a Temetés után, a Szonett anyavonatkozásai, a meghalt anya nélküle történő eltemetésének emlékképei és egy másik emlék, a bukta-lopás és az ezt követő legendisztikus verés felidézése. Az apa-verseket pedig a Mint a gyermek és A bűn képviseli. Mind a két csoportban közös vonás a felidézés, a felismerés. Az En nem tudtam szerkezetileg is erre a konstrukcióra épül, amint az utolsó versek időszembesítő struktúrája is: nem tudtam - most már tudom. A felismerés eredménye és egyben a múltba helyezett történések - ebben a versben csak látens bűnök - magyarázata: „En nem tudtam, hogy annyi szörnyűség /barlangja szívem. " A metaforikus utalás, a szívbe helyezett szörnyűség lakóhelye a „barlang". A rejtőzés helye ez, az elrejteni kívánt vagy ott rejtőzködő érzelmek létmódja. A költői kép nyilvánvalóan az analitikus allegória, az elfojtás újrafogalmazott, metaforizált üzenete. A Szonett ugyanezt a struktúrát a grammatikai idő szembeállításával érzékelteti: „ Óh, boldog az, kinek van Istene bűne csupán a látható valóság; mert rajta van a Mindenség Szeme, elnézi őt, az Öröklét lakósát. En nem leltem szívemben, sem az égben s e halott fényű istentelenségben koporsóban ringattatom magam anyámmal, ki lágy tekintettel vert meg, mert sápadt kézzel loptam én, a Gyermek, jól tudva már, hogy minden odavan. " Az én léttörténete a múltban kezdődik egy boldog állapothoz való viszonyulással: az Isten hiányának, de legalábbis fel nem találásának kijelentésével. (Ez a József Attila által többféle változatban megírt létélmény, amelynek poetikailag is legszebb, leginkább autentikus példái a Kész a leltár zsoltárparafrázisa, a „Magamban bíztam eleitől fogva" keserű kijelentése, és a kései Isten-versekbe vetített félelmetes apahiány. ) A bűn-versek sorát az Én úgy hallgattam... kezdetű alkotás nyitja. Sajátos objektivációként utal az analízisre a bűn meseként való aposztrofálása. Úgy tárul fel ugyanis a bűn, ahogy mesélik, ahogy a páciens megnyilatkozik, kitárulkozik analitikusának. Látható, hogy a mese, a tanítás, a beszéd a cselekvés hiánya („ki cselekedni gyáva") kapcsolódik a bűnhöz, mint valaminek a negációja, fel nem tárása. A korábban láttatott módon a múlt idő boldog tudatlanságát, a bűn nélküliséget a „most" opponálja, a felismerés: „Most már tudom. E rettentő igazság nagy fényében az eredendő igazság szívemben, mint ravatal feketül. " BENEY 1989,231-248. 53