Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)
Buda Attila: „Különös emberi háló”– Ami a Babits család levelezéséből kimaradt
jelenlévőként idősebb fia, Babits (IV) Mihály. Neki szintén jelentős kéziratos-, ezen belül levélhagyatéka van, amely az úgynevezett írói levelezés kategóriájába tartozik." Ámde a XX. század elejére az írói levelezések korábbi funkciója és formája megváltozott. Először is kénytelen volt közönségszervező és hírközlő szerepéről lemondani, mivel átvették azt a sokkal gyorsabb tényszolgáltatású, valamint jelentősebb olvasóközönséggel rendelkező napi- és hetilapok. Aztán az írók önként feladni kényszerültek az alkotói tevékenységgel, a világ folyásával kapcsolatos gondolataik megosztását is más írótársaikkal, barátaikkal, ismerőseikkel, tulajdonképpen ugyanazért: a szabad polgári sajtó megerősödésével és elterjedésével ugyanis, az új és nagyszámú, kellően szervezett irodalmi orgánumokban, átütőbb hatással, mert nagyobb példányszámban, szélesebb közönséghez lehetett szólni. Ráadásul, utóbbi ha alkotónként és korszakonként eltérő jelleggel, de a megélhetést is biztosabbá tette. Mindez összefüggött még a magánlevelezésben addig megnyilvánuló, egységes közlésvágy és emberi őszinteség kettéválásával is. A változásokat betetőzte, hogy a XIX. század utolsó harmadában már rendelkezésre álltak a korábbinál sokkal gyorsabb, és adott esetben kevesebb kellemetlen nyomot hagyó kommunikációs eszközök is, bizonyos közlések hordozóközege éppen ezért nem a papír, hanem a gyorsan fejlődő telefonhálózat lett. Az írói korrespondenciák XVIII. századi és még korábbi tartalmi értékei, amelyek plasztikus képet adtak a levél írójának, nem egy esetben pedig címzettjének is a személyiségéről, és az egyes művek feldolgozását, megértését is elősegíthették, ilyenformán egy századdal később vereséget szenvedtek a sajtó és a hírközlés megújulásával szemben; sem külső, sem belső okai nem maradtak az addigi normák fenntartásának. Ezért figyelhető meg az az érdekes jelenség, hogy múlt századi alkotóink (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula stb.) levelezése szinte csak olyan technikai kérdések megtárgyalására szorítkozik, amelyek egzisztenciális vagy közlésbeli, szerkesztési problémákkal kapcsolatosak, azaz a személyes üzenet bürokratizálódott, egyre inkább hivatalossá vált. (Üdítő kivételt képeznek ebből a szempontból Ady Endre és Diósi Ödönné levelei, a Babits-Kosztolányi-Juhász triász fiatalkori levelezése, vagy Tóth Árpád pletykákkal bőven élő magánlevelei. De ezek közül is csak a három költő levelei hordozzák a korábban érvényes értékek egy részét.) A rendszeres, egymást őszinteséggel megajándékozó, baráti lojalitást feltételező és nyújtó, írásbeli eszmecserék ideje a XX. század elejére lejárt, mert feleslegessé vált, ezért elveszett az írói levelekből az utókort is rabul ejtő emberi személyesség. A családi levelek azonban még éppen ezt a varázst őrzik. Íróiknak nem kellett tekinteniük a fenségesre, az értékesre, a külvilág elvárásaira. Szűkebb tárgykörük azonban, mely többnyire csak a személyes életre terjedt ki, paradox módon az úgynevezett írói levelezéseknél sokkal tágabb látókört mutat az utókornak. S bár a módosult művészi, alkotói és a magánemberi levelezés a levélíró személyében érintkezhet egymással, a tematika és a kifejezésmód élesen különbözik. E családi levelezés életút és személyiség felé nyitottabb vonásai, megnyilvánulásai elősegíthetik ezért egy leendő Babits-életrajz megírását, és összességükben egy értelmiségi réteg mentalitásáról adnak hű képet. Ez a levelezés a ma ismertnél természetesen sokkal bővebb volt, mert jelenleg már csak a Szekszárdra (és onnan Budapestre) küldött leveleket foglalja magában, a Szekszárdról a többi címzettnek írt levelek, a máshol lakó családok szétszóródásakor elkallódtak, megsemmisültek. A családtagoknak, leszármazottaknak, ha voltak egyáltalán, vagy nem állt módjukban, vagy nem is akarták megőrizni a rájuk csak bajt hoz(hat)ó múlt rekvizitumait, ráadásul a tárgyi emlékek között is szinte utolsó helyre kerültek a számukra sokszor már ismeretlen, idegenné vált személyek értéktelen írásai. Közgyűjteményi megőrzésről az 1945-ös cezúrát követő két évtizedben szó sem lehetett. A Szekszárdon még a személyes emlékezetben is létező VendelMohay Lajosné is csupán a hatvanas évek közepétől tehetett kísérletet a családi ház berendezésének valósághű rekonstrukciójára. Szívós kitartásának köszönhető, - nem feledve a család akkor még élő közeli tagjainak segítőkészségét sem -, hogy a bútorok és egyéb tárgyak után sor került a megmaradt írásos anyagra is, többek között az ide került levelekre, fotókra, és egyéb dokumentumokra. így az egykori László utcai ház tárgyi valósága, berendezése és ezek a levelek együttesen alkotják azokat az emlékeket, amelyek a szekszárdi helytörténet, kapcsolódó leveleiben pedig Sopron és Pécs helytörténetének is eddig ismeretlen forrásait adják. Ebből a kritikai kiadás keretén belül már két kötet megjelent: az 1890-1906 közötti leveleket Zsoldos Sándor rendezte sajtó alá (1998), az 1911-1912 közöttieket pedig Sáli Erika (2003). A további kötetek sajtó alatt és szerkesztés közben vannak. VENDEL-MOHAY Lajosné: „Áll a régi ház. még..." Babits Mihály szülőháza. Szekszárd, 1974, [Balogh Ádám Múzeum]. Második, javított kiadása 1983-ban jelent meg. Ennek új kiadása 1998-ban. 43
