Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)
V. Kápolnás Mária: Károk és haszonvételek. Érvek, ellenérvek és az ármentesítés valósága Bátán a 18–19. században
egyelőre egyik fél számára sem volt fontos a megváltoztatásuk: a mezőváros jobbágyai kiváltságos helyzetet élveztek fél évszázadon keresztül, az 1767-es urbáriumig a régi szokás szerint teljesítették a szolgáltatásokat. A 18. század elejéig nem próbálták útját állni a folyók vizének, hanem az áradást mesterséges csatornák, fokok segítségével az ártérre vezették tavakba, csatornákba, majd apadáskor vissza a folyómederbe. A török hódoltság és a felszabadító háborúk alatt nem volt, aki a vízrendszert rendben tartotta volna, az ártér elmocsarasodott, kiszámíthatatlanná vált a víz mozgása. A Duna állandóan változtatta medrét, az egész, 25 km széles Duna-völgy árterületté alakult. A folyamatosan szélesedő kanyarok lefüződtek, elzáródtak és közben állandóan vándoroltak a folyás irányába, így minden nagyobb áradás módosította a folyó és a vidék arculatát. Az ártér szélén, a Duna partján fekvő Bátán az élet minden mozzanatában a Dunához és a vízhez kötődött. A mezőváros lakossága kettősségként élte meg a Duna áldásait és átkait: halászatból, a révekből, hajóvontatásból, a megöntözött rétekből, legelőkből, így az állattartásból jelentős haszonra tettek szert. De szenvedték a katonai szállításokat, a víz szeszélyes mozgását, rombolását. Az elszenvedett veszteségekről gyakran olvashatunk a korabeli iratokban. Állandó a panasz a víz okozta károkra, ami miatt terheik méltányos csökkentését kérik a helyhatóságoktól. Soha nem olvashatunk azonban arról, ha a víz nem vitte el a szénát, és jó volt a termés. A panaszok időnkénti hiánya arra utal, hogy egyes időszakokban nem az elszenvedett károk, hanem a dunai haszonvételek nyomtak többet a latban; s ezt a mezőváros anyagi gyarapodása is igazolja. A 18. század első harmadában kevés információnk van a vízkárokról, melynek főleg az lehet az oka, hogy még elegendő terület állt a lakosság rendelkezésére. Amint azonban a szabad területek csökkennek, egyre többet elvesznek a víztől, vagyis az időlegesen vízjárta területeket is művelésbe fogják, rögtön jelentkeznek azok a károk, amelyek várhatóak, de az emberek reménye szerint mégsem következnek be. Az 1730-1740-es években ismétlődő árvizek rendre tönkre tették a szénatermést, veszélyeztették az állatok takarmányozását, hátráltatták a település fejlődését, amit tovább súlyosbított az állandó katonai igénybe vétel. 1736-ban az árvíz miatt nem tudtak szénát kaszálni, pedig az előző évit is a hadsereg ellátására Bátaszékre kellett szállítaniuk. 1738-ban is panaszkodtak a katonai terhek miatt, „holot az el múlt 1738dik Esztendőben a Szörnyű vizeknek ki aradássa miat eppensegel Semminemű Szennát nem Kaszaihatunk (...Jugy annyira, hogy a Szénának nagy Szügssége miat mindennemű S. V.vonyo Marháink el hulanak és a Tavaszt nem foghnak érni, holot pedighlen igen terhesem megh vagyunk Rakva eő Fölséghe S. V.Eökreivel" A mezőváros igyekezett elérni, hogy csökkentsék terheiket: „ Tekintetes Nemes Vármegye: Nagy alázatosan kívánván az Tekintetes Nemes Varmegyének Repraesentalnunk és el viselhetetlen dolgainkat Declaralnunk mennyi Sok Károkat Köletik Szenvednünk az nagy árvizeknek minden esztendőben való ki áradása miant, holot seminemű Szénácskát nem takaríthatunk úgy annyira hogy csak nem minden ingó és ingatlan vonyo S: V: Marhainkbul majd majd ki köletik fogynunk Holott Orszagh Utyaban Lévén az Duna mellet és Rév helyben, mennyi forspontokat hún Szárazon, hun pedigh vízen némelykor Baja felé némelykor Pécs felé köletik adnunk azokon kívül pedighlen majd harmad Részért az Szölö hegyeinknek és Busza vetéseinknek az Jég szétverte. (...)" 7 A hosszabb esős időszak után viszonylagos nyugodt, árvizektől mentes évek köszöntöttek a falura, ahol a gazdálkodás kereteit a jobbágy és földesúr közötti szerződés határozta meg. Mária Terézia a jobbágyi szolgáltatások egységesítésére - elvileg a jobbágyi terhek mérséklésére -, az egész országra érvényes urbáriumot bocsátott ki. Számos településen azonban - főként a korábbi hódoltsági területeken - az új szerződés a korábbinál jóval nagyobb terhet jelentett a jobbágyok számára. A bátaiaknak elsősorban a tényleges, természetbeni szolgáltatások megkövetelése jelentett komoly megterhelést és ez váltotta ki a legnagyobb ellenállást is. Az 1767-ben jóváhagyott urbárium szerint kilencszáz forint készpénzt tartoztak fizetni a jobbágyok bemondása alapján 27 7/8 telekben és 136 zsellérségben megállapított úrbéri föld után. A természetbeni szolgáltatások fejében évente egy kocsit Győrbe vagy Budára kellett adniuk, s minden gazdát egy napi gyalogrobotra is köteleztek. Minden föld után a termés természetes tizede búzából, árpából, zabból, kukoricából az uraságot illette behordva, kinyomtatva, 4 ANDRÁSFALVY, 1975. 5.p. 5 TMLKözgy. i. 1:1549/1736. 6 TML Közgy. i. 1:1713/1738. 7 TMLKözgy. i. 1:1993/1741. 8 TML Közgy.i. 1:2017/1742. 9 TMÖLPP:418. 326
