Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)
Gál Erika: Murga – Schanz 13. századi földvár állatcsontleletei
Juh és kecske - Ovis aries (Linné, 1758) és Capra hircus (Linné, 1758) A juh- és kecskecsontok elkülönítése köztudottan nehézkes és biztosan csak egyes csonttípusok (pl. a kezes lábközépcsontok proximalis és disztalis vége) esetében lehetséges. Murgán egyetlen lábközépcsontot lehetett a kecskének tulajdonítani, amiből arra következtethetünk, a juhok voltak nagyobb számban jelen. Meglepő módon a kiskérődzők csontjainak száma csupán fele a szarvasmarhához tartozó leletekének. Ugyanakkor a csonttípusok, jobb- és baloldali vázrészek, valamint az életkor szerint becsült legkisebb egyedszám nem sokkal marad el a szarvasmarháétól és a sertésétől (3. ábra). Ez a jelenség erősen különbözik a Mende - Lányvár lelőhelyen tapasztaltaktól, ahol csontdarabszámban ugyan a szarvasmarha és a sertés, de a becsült egyedszám szerint a kiskérődzők domináltak. A kiskérődzők esetben is a közepes húsértékű vázrészek voltak jelen a legnagyobb számban, de nem annyira kimagaslóan, mint azt a szarvasmarhánál tapasztalhattuk. A három leggyakoribb háziállat közül a juh és kecske első- és harmadosztályú húst képviselő csontjait találtuk meg a legnagyobb arányban (1. táblázat). A legtöbb darabolásra utaló nyomot a bordákon, ritkábban a hosszú végtagcsontokon találtunk (2. ábra). Megállapítható, hogy a kifejlett egyedek nagyobb számban vannak jelen, mint a többi fajnál. Ennek magyarázata az lehet, hogy a juhot és kecskét elsősorban másodlagos termékeik, a tej és gyapjú miatt tartották, élelmezési célból inkább az elöregedő, mintsem a fiatal példányokat vágták le. A kiskérődzők termetének megfelelően kevesebb darabolásra és vágásra volt szükség. Az egyetlen, teljes hosszában megmaradt kecske lábközépcsont alapján számolt marmagasság 71 cm, ami egy nagyobb termetű példányra, talán bakra utal. A Mende - Leányvárról azonosított példányok marmagassága ennél jóval kisebb: 57, 9 cm. 10 Sertés - Sus domesticus (Brisson 1762) A sertéscsontok egyedszámban a szarvasmarhához hasonlóan (12 egyed), leletszámban viszont a legjobban vannak képviselve a murgai földvárban (233 db. csont, 42%). A csakis húshasznú sertésből az érett egyedeken kívül minden korosztályból fogyasztottak, ám ennél a fajnál a legnagyobb a fiatal és kifejletlen állatokhoz tartozó csontok száma (3. ábra). A kérődzőkhöz hasonlóan, a sertés esetében is a közepes húsminőséget képviselő vázrészek maradtak meg a legnagyobb számban. A legkisebb értéket képviselő csontok (arc és lábfej) kis arányban (12%) való megmaradása összefügghet a vékonyfalú, apró csontok nagyobb esélyű veszteségével, különösen a fiatal egyedek esetében (1. táblázat). Szintén a sertéscsontokon észlelhető a legtöbb tafonómiai jellegzetesség, úgymint darabolás és húsolás, valamint rágás. A testrészek elosztásával és feldolgozásával kapcsolatos beavatkozások a sertéshús fontos szerepét bizonyítják a korabeli húsellátásban. A nagyobb mértékű fogyasztással, valamint a szarvasmarháénál lágyabb csontok tulajdonságával függhet össze, hogy a sertéscsontokon észleltük a legtöbb rágásnyomot. A szarvasmarhával és sertéssel kapcsolatban egyaránt elmondható, hogy a gyakrabban fogyasztott táplálék maradéka nagyobb eséllyel került a kutyák elé. Az elfogyasztott sertések fiatal kora és a csontok nagyfokú daraboltsága miatt marmagasság számítására alkalmas teljes csont nem maradt meg a leletegyüttesben. A kevés és meglehetősen töredékes koponya- és állcsont maradványok szerint kis méretű és rövid arcú fajtára gondolhatunk, de ennek becslésében is hibaforrás lehet a főleg kifejletlen egyedektől származó leletek vizsgálata. Házimacska - Felis catus (Linné, 1758) A házimacskát egy kifejlett példány jobboldali állcsontja, valamint egy kifejletlen állat sípcsontja alapján azonosítottuk. A felnőtt egyed állcsontjának teljes hossza 50,2 mm. A fogmederben a tépő- és őrlőfogakat egyaránt megtaláljuk: a moláris fogsor (P3-M1) hossza 11,9 mm, míg a zápfog (Ml) hossza 6,9 mm. Az épen megmaradt macska állcsontok ritka állattani leletek, ezért csak a római korú Tác - Gorsium város 8 BŐKÖNYI 1981,252. 9 SCHRAMM 1967. 10 BÖKÖNYI 1981,254. 246
