Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Forrai Ibolya: Csonácolás a bukovinai székelyeknél

csak az egyházi szertartáson való részvétel jelezte az ünnepet, egyre hangsúlyosabbá vált az ünnep családi jellege, karácsonyfával, közös ünnepi vacsorával, ajándékozással. A szokás felújításának folyamata A játék megszervezése a férfiak gondja. A csoportok Advent első napjaiban alakultak meg. Általában csak egy rend, azaz egy társulat szerveződött minden faluban; Hadikfalván azonban Alszeg és Felszeg (a két falurész) külön szervezett csoportban járta a falut (1928-ban 4 rend is volt); Andrásfalván néha a két felekezet külön alakított betlehemes csoportot, máskor közösen állítottak ki egy társulatot; Istensegítsen a legények és házasemberek alakítottak külön csoportokat. Emlékezet szerint 2-3 évenként jártak a betlehemesek, Hadikfalván azonban minden esztendőben. A betlehemezés időperiódusairól azt vallják: „Nem talál, hogy minden évben legyen, hogy a nép meg ne szokja, mert úgy nem szép, ha minden esztendőben van. " A megszokott évritmustól el is térhettek, például ínséges esztendőkben egyáltalán nem tartották meg, így néha 5 év is eltelt betlehemezés nélkül. A játék megszervezése ugyanis nagy áldozatvállalást jelentett, nemcsak a szereplők, de az egész falu részére. Ennek több oka is volt: A kellékek beszerzésére szükséges pénzt a játék résztvevői adták össze, ezért nem volt közömbös számukra, hogy megtérül e. Márpedig, ha a falu nehéz gazdasági helyzetben volt, nehezebb volt előállítani a szükséges alaptőkét, s a népek sem vették szívesen, ha a nehéz időben kőccséggel terhelték őket. Áldozatvállalást jelentett a játékosok részéről azért is, mert az előkészület idejére le kellett mondaniuk szabad estéikről, az ünnepekben pedig egész napjaikról, még ha élvezetes is, de fárasztó elfoglaltsággal. Az is fontos szempont volt, hogy a csobánok jól szórakozzanak, s a játékot ők maguk is élvezzék, ám ha minden esztendőben látják őket, nem olyan nagy az élmény. Beleszólt ezen kívül a tervezgetésbe a falu papja és a hatóság is, különösen 1920 után, amikor a román közigazgatástól, a csendőröktől kellett engedélyt kérni a betlehemezés megtartására. Néha csak azzal a feltétellel kapták meg az engedélyt, ha a keresetet felajánlották az iskola céljaira. A játék felújításának fenti szempontjai a két nagy változást jelentő telepítés (Bácska, Dunántúl) után is érvényesülnek. Az új feltételek között azonban egyes településeken a szokás életképtelenné vált. Ennek legfőbb okát abban látjuk, hogy az új települési régiókban szétszórták az egyes faluközösségeket, Bácskában 28 faluba, a Völgységben 37 faluba telepítették az egykori öt bukovinai falu lakosságát. A szokásfelújítások folyamatosságát befolyásolta: a telepítés módja, a telepesek számaránya a településen belül, a telepesek gazdasági helyzete, és legfőképpen az, hogy az új településen jelen vannak e az ún. szertartásmesterek, énekvezetők, kántorok, akik a közösség kulturális életének szervező erői, irányítói voltak korábban, még bukovinai tartózkodásuk idejében. Ez a nemzedék biztosítja ugyanis a szokás rendszeres gyakorlását 1952-ig; sőt másfél-két évtized múlva ismét ők kezdeményezik és elevenítik fel a játékot, de már házalás nélkül. Indoklásuk szerint: „ Ötvenkettőbe vagy ötvenbe vót. Most csak ilyen szükség esetén, hogy el ne felejtsük, ne menjen ki a divatból. Még a régiek, akik játszottuk még, hát ezek eljátszák. Mi magunk legalább hatszor-nyolcszor játszottuk ezt életünkbe. Ha hamarabb megkezdtük volna, akkor fiatalokat tanítottunk volna be. " A felújítások kétéves ritmusa 1952-ig fennmaradt. A játék kezdeményezése, megszervezése tehát rendszerint egy-egy régi, tapasztalt játékostól indul, aki esetleg már hosszabb ideje a csoport vezetője, Gazda, de játszani vágyó fiatalok is biztatják a vezetőt, hogy legyen csobánolás. Általában idősebb házasember töltötte be ezt a tisztet, aki leírta a játékszöveget, vagy már korábban leírt szöveg volt birtokában, s aki suhanc legénke korától fogva végigjátszotta a játék összes szerepét. (Ilyen vezetők voltak Kakasdon Begyi Mátyás László, Sebestyén Ádám, Bátaszéken Péter Vilmos, Izményben Juhász Mihály, Kétyen Szőcs Boldizsár, Hőgyészen László Ferenc stb.). Nem tartozik a játékosok közé, ő a szálláskereső. A közvélemény mindig a Királlyal együtt emlegeti, mint a csoport vezetőjét. A játékot általában emberek, fiatalabb és idősebb házasok vegyesen játsszák (a legények esténként a lányok után járnak a fonókba, nem szívesen veszik a szigorú rendtartás szerint megtartott próbákat, ők különben is külön csoportokban készülnek a leányok megéneklésére, azaz saját játékuk, az énekesjárás vagy huszárjárás begyakorlására). Legények csak Mária és az Angyal szerepében vesznek részt a játékban. Vigyáztak arra is (pl. Hadikfalván), hogy lehetőleg minden nemzetségből kerüljön a játékosok közé, ezzel biztosították, hogy a csoportot minden nemzetség tagjai befogadják. Bácskában és a dél-dunántúli falvakban ez a szempont nem bírt jelentőséggel a nemzetségek szétszóródása miatt. Minden esetben megtiszteltetést, FÖLDES 1965, 8. 51