Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése
sajátos kettős természetéről: a konzervatív, újításoktól idegenkedő állattartásról s az ezzel társuló kapitalista szemléletű munkaszervezésről és pénzügyi gazdálkodásról árulkodik. A paksi Telkes Gazdaság működésének számos vonása megegyezik, vagy nagy hasonlóságot mutat a szakirodalomban eddig bemutatott közbirtokosságok működésével: ezek közé tartozik az újévi, illetve tavaszi közgyűlések rendje, a tisztségviselők feladatkörei, a közfelkiáltással való választás, a pásztorok és csőszök bérezésének módja, irattartó láda és pecsétnyomó használata stb. Feltűnő különbség ugyanakkor, hogy míg a közfeladatok ellátásában a közbirtokosságok többségénél nem, vagy csak viszonylag későn válik jellemzővé a bérmunka megjelenése, - s akkor is csak részben, - addig Pakson a kalákában történő munkavégzés egyetlen nyoma egy 1886-os hirdetményben olvasható, amely „nádlási töltés csinyálás" céljából 34 fő telkes gazdasági tagot rendel délután két órára a községházára (Hirdetmény, 1886). Ez azonban kivételnek számító eset, minden más, hagyományosan közösen végzett feladat (legelő tisztogatása, kutak, aklok és utak javítása, szénagyűjtés stb.) esetében az egészen korai időktől kezdve napszámos munka igénybevételével találkozunk. Mind a napszámosok, mind az egyéb szolgáltatásokat végző iparosok (a bikakötelet és fejegyzőket készítő kötélgyártó, a türköt javító bádogos, a kútvödröt gyártó kádár stb.) kizárólag pénzbeni fizetséget kaptak - a paraszti munkakapcsolatokban olyannyira jellemző terménybeni ellentételezés kizárólag a gazda bérezésében jelentkezett. Mindebben a legelőjog arányában érvényesített szavazataival a Telkes Gazdaságban nagy befolyással bíró, tekintélyes birtokkal, jelentős ló- és szarvasmarha-állománnyal rendelkező, piacra termelő módos parasztság szemléletére ismerhetünk. E szemléletre igen jellemző adalék a különböző szerződések, jegyzőkönyvek szövegében használt cseléd kifejezés is, amellyel a gazdaság alkalmazásában álló csőszöket és pásztorokat illették. A korán polgárosuló paksi parasztság értékrendszere és gazdasági stratégiája más területeken is megnyilvánult. Nyomát sem találjuk például a más közbirtokosságokat jellemző „felelőtlen" év végi vagyonfelosztásnak, netalántán mulatozásnak . Éppen ellenkezőleg: a közös vagyon minden áron való gyarapítását szolgálta az éppen az adott pillanatban fölöslegesnek mutatkozó javak azonnali értékesítése. Nemcsak az elhullt bika bőrét, az avit gémfát, a kopott tehénvakarót, a. páskomi legelőn keletkezett jeget, a bikák takarmányozására használhatatlan izék szénát (stb.) adták el, de haladéktalanul túladtak azokon a terményeken is, amelyeket maguk is hasznosíthattak volna (pl. a kutaknál, akioknál, bikaistállóban keletkező trágyát) vagy amelyből 2-3 hónap vagy 1 év múlva maguk is vásárlásra szorultak (széna, moharmag, boglyafenék, rőzse stb.). E kisebb tételeken túl nagyobb bevételt jelentett a közös vagyon egy részének haszonbérletbe adása. Az 1870-es években még „földközösségi" használatban hasznosuló vadászati és halászati jogot az 1890-es évektől már rendszeresen bérbe adták; a bérlők eleinte magánszemélyek, majd a magyari legelő esetében a 1933-tól a Paksi Vadásztársaság voltak. Közvetlenül szintén nem részesülhettek a tagok a gazdaság területein történő fakitermelés hasznából sem: a rőzsét, tuskót és forgácsot a favágással megbízott napszámosok kapták, míg a csontolt szálfát nyilvános árverésen értékesítették. Ezt az eseményt nemegyszer a szomszédos községekben is kidoboltatták. Az ily módon gyarapodó közbirtokossági pénzvagyon kezelése, a ki- és befizetések könyvelése az írásolvasásban és a számolásban való jártasságot, az ügyvédekkel, számvizsgálókkal, bankárokkal és a megyei közigazgatási tisztviselőkkel való tárgyalásban való tapasztalatot, de mindenekelőtt komoly felelősségvállalást 43 követelt meg a vezetőségtől. Ez pedig - bár enyhítésére a választási rendszer többszöri módosítása révén történtek kísérletek - tovább csökkentette a szegényebb telkes gazdák esélyeit a döntéshozatalban való szerepvállalásra. A gazdaság - némely években több ezer koronára rúgó - vagyonát a 19-20. század fordulóján már a Paksvidéki Takarékpénzár kezelte, s az éves kamatok közel annyit tettek ki, mint amennyi a bikák fedeztetési díjából folyt be egy év alatt. A közbirtokosság addig fényes pénzügyi helyzete csupán az 1910-es évektől indult romlásnak. Ettől kedve rendszeresen szorultak kisebb-nagyobb banki kölcsönökre, de - megint csak jellemző módon - előfordult, hogy a gazdaság valamely módos tagja 41 Pakson a 20. század első felére a 20-50 holdas parasztbirtokok aránya felülmúlta a közép- és kisparasztság arányát! Az 5-50 holdas birtokterületek a művelhető földek 49,1 %-át tették ki összesen, az 50-100 holdas birtokok pedig további 9,8 %-át. WALLNER 1958, 56-57. 42 Pl. BÁRTH 1992, 158. ~ „Nem szerették, ha szegéity ember a gazda meg a pénztárnok, mer' azok könnyen hozzányúltak a pénzhez, ha megszorultak". 340
