Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése

kaszált termést is: a pénztári főkönyvek

2 tanúsága szerint mind a fű, mind a sargyú

30 eladásra került, a fűvevők pedig az évente vezetett jegyzék szerint a Telkes Gazdaság tagjai közül kerültek ki. (Az eladott fü értéke 1906-ban több mint 2000 korona volt, azaz a társaság bevételeinek jelentős részét ez adta.) A rétek rendszeres bérbeadására 1919-től kerül sor (Főkönyv, 1906-1920), ettől kezdve saját hatáskörben történő rétművelésnek nincs nyoma az iratokban. A haszonbérleti rétművelés azonban nem volt előzmény nélküli: 1882 és 1884 között már történt kísérlet az Alsóréti földek bérbeadására, feltételül szabva a téli legeltetés jogának fenntartását (Szerződés, 1882.) A gazdaság legolajozottabban folyó tevékenysége a legeltetés megszervezése és lebonyolítása volt. A fennmaradt adatok szerint a legelőjog mértéke a Telkes Gazdaság fennállásának mintegy száz esztendeje alatt változatlan maradt: egy számos állat legeltetési jogának alapját egy „nyócadban" határozták meg, azaz a legelőre kihajtható állatok számát a jobbágyfelszabadításkor birtokolt teleknagyságból (szessziós fődek) számították ki. A teleknagyságra használt paksi kifejezések és mértékegységek a következők voltak: fertál VA teleknagyság 8 hold 3 (2) számosállatot hajthat ki nyócad % teleknagyság 4 hold 1 (1,5) számosállatot hajthat ki félnyócad y[

b teleknagyság 2 hold félhel 2 hold birtokterület egy tagban (A földbirtokokok nagyságára és elaprózottságára jellemző, hogy az élőszóban leggyakrabban használt kifejezés a nyócados és a félheles volt - egy négy félheles, azaz 4x2 holdnyi birtokkal rendelkező gazda „már tekintélynek számított Pakson".) A nyolcad telkekben való számolás nyomait találjuk a fennmaradt iratokban, legalábbis mint követendő mértékegységet, amelyet azonban a gyakorlat nem mindig követett híven. Az álltatulajdonosokat számba vevő, nyomtatott űrlapokból összefűzött jegyzék fejlécében például a „Telkének mennyisége nyolcadokban" cím szerepel, ám a ceruzával kitöltött rovatokban a V2 telek, 3

A telek, 3V2 telek meghatározással egyaránt találkozhatunk. A legeltetési joggal bíró gazdák nagy többsége az Vs, illetve VA telek közötti birtokkategóriába esett, így a saját jogon kihajtott jószágát 1-2 szarvasmarhában határozták meg. A kihajtható jószág számát elvileg évente korlátozhatták vagy növelhették, erre azonban kevés példát találunk. A módosításra különösen kedvező vagy kedvezőtlen időjárási körülmények késztethették a gazdákat, ez lehet az oka, hogy az idevonatkozó határozatok mindig tavasszal, március-áprilisban születtek, amikor a legelő minőségéről már képet kaphattak a bizottsági tagok. (1887. áprilisában hozta például a Telkes Gazdaság bizottsága a következő döntést: „Küszöbön lévén a jószágnak legelőre kihajtása, elhatároztatott, hogy V4 telek után 3 darab marha hajtathassék ki, mint eddig és", illetve két évvel később a következőt: „'A kültelkes gazda legeltetésre kihajthat 3 darab jószágot, Vs kültelkes gazda pedig kettőt, de oly feltétel mellett, hogy az egyik darab után két forintot tartozik fizetni a telkes gazdaság pénztárába' '; (Jegyzőkönyv 1887; 1889.) Míg tehát a 19. század végi adatok gyakran tájékoztatnak az egy jogra eső jószág magasabb számáról, szóbeli visszaemlékezések alapján a 20. század első felére mindenképpen az Vs teleknagyság = 1 legeltetési jog = 1 db jószág elvét és gyakorlatát kell érvényesnek tartanunk, amelyet a legelőterületek nagyságának csökkenésével magyarázhatunk. A következetlenül kitöltött rovatokból kitűnik, hogy legtöbben ökröt és növendékállatot hajtottak ki, elvétve találkozunk tehén legeltetésére utaló bejegyzéssel. A Többletjószág című, szintén hiányosan kitöltött rovat a saját jogon túl legeltetésre szánt állatok számát jelzi: ez gyakorta 10 körül mozog, de a módosabb középparasztok (3-5 egész telek nagyságú birtokkal bejegyzett!) gazdák esetében elérheti a százat is. Mivel a 29 Bár a kiadásokat és bevételeket részletező főkönyvet (a könyvkötőnek és a papírkereskedőnek kiállított nyugták tanúsága szerint) folyamatosan vezették, ezek közül mindössze kettő maradt fenn. Az 1906-1920 között vezetett könyv az irattartó ládából került elő, míg a korai gazdálkodásra utaló adatokban bővelkedő, 1884-től 1901-ig érvényes számadáskönyvet Bencze Barnabás adományozta a Városi Múzeumnak. (Ez utóbbi dokumentum egyébként iskolai hulladékgyűjtés során került elő.) Bár a szakirodalom szerint e vidékre jellemző a háromszori kaszálás (PALÁDI-KOVÁCS 1979, 149.), kettőnél több szénabetakarításra sehol nem utalnak az iratok. Az elsőként kaszált takarmány neve következetesen fű, míg a másodszorra kaszáké sarjú vagy sargyú. Mivel a széna betakarítása napszámban történt, az erről kiállított nyugták tájékoztatnak a kaszálás időpontjairól: a füvet általában májusban, ritkábban júniusban kaszálták, míg a sarjú betakarítása változatos időpontokban, júniustól augusztusig történt. 334