Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Nemzetiségi együttélés. Kölcsönhatások és ellentétek a sárközi magyarok és a körülöttük élő nemzetiségek (németek, szerbek) kapcsolatrendszerében

megyei német nemzetiségű falvak lakosai is foglalkoztak vele, pl. Bátaapáti, Cikó. A székeket a közeli erdőségek fáiból, juharból, bükkből, akácból, gyertyánból és - elvétve - tölgyből esztergálták. A fát előbb fejszével felhasogatták, baltával kinagyolták, s csak azután vették munkába az esztergával. Egészen az 1870es évekig lábbal hajtott és rugalmas gyertyánrúd segítségével működtetett, orsós esztergát használtak. Ezt váltotta fel a fejlettebb típusú lendkerekes, lábbal hajtott eszterga. A székváz kialakításához horonyvágót, simítókést és cigányfúrót vettek igénybe. Az üléshez való gyékényt a Duna mentéről, a Sárközből szerezték be. Július vége augusztus eleje közt volt a kitermelés ideje. A sarlóval levágott gyékényt megszárítva tárolták. Az ősszel meginduló feldolgozás folyamán, fakéssel szedték szét a szálakat, és erősen benedvesítve sodorták belőlük a bekötéshez alkalmas fonadékot. Ezzel az üléskeretet előbb oldalirányban, majd pedig e fölött a hátsó és az elülső hevederléc között, sűrűn egymás mellé fektetve áttekerték. A két réteg közét, a befejezés előtt, keményen kitömték gyékényhulladékkal. E fonott székek vásárokra szállítását és értékesítését egy-egy lovas fogattal rendelkező élelmes parasztgazda (kupec) bonyolította le. Főleg a pécsváradi és a bajai hetipiac és vásár kínált jó forgalmat. A fonott, sváb székek elterjedése új javító-szakmát teremtett. A „székkötő" (Stuhleinflechter - „stíleinfléter") gyékény köteggel a hátán faluról falura házalt, és a helyszínen javította a szék ülőkéjét. 1929-ben még 21 székest írtak össze Tolna megyében, közülük 17 Bátaapátiban élt. Az esztergályos mesterség szakosodott ága a facipőkészítés, ők készítették a német viselethez tartozó, hársfából faragott facipőt, azaz klumpát. Ezt a munkát azonban kevés mester végezte, általában specialisták foglalkoztak vele. Nem így Bátaapátiban ahol a klumpakészítők száma egy időben a 40 főt is elérte, ezért a települést „klumpagyár"-ként is emlegették. A házilag faragott klumpa és a pacsker (vászontalpú gyapjú térdharisnya) is a németek útján honosodott meg a szállásokon és a Sárközben is. Az ökörhajtáshoz a jármot is a hegyközi német falvakban készítették. Az első világháború után terjedt el a Sárközben a marha, elsősorban a tehén kocsi elé fogása, amit állítólag a mözsi németektől tanultak el. A környező német falvak nagycsaládos fiai részint magyar nyelvet tanulni, részint szakmát pl. kovácsmesterséget tanulni jelentek meg a Sárközben. (A decsi vegyes céh jegyzőkönyve szerint 1843 és 1860 között négy mórágyi [Rottenbiller János, Khél Konrád, Müller Péter, Kolep János] és egy várdombi [Straober Antal fogadott fia, Hupka János] ifjú kezdte meg tanoncéveit Somogyi József, Gáspár János, Héderi András és Naményi Ferenc kovácsmestereknél.)

108 Főleg a téglaépítkezés adott alapot a kőműves mesterség elterjedéséhez. A gyakorlatban azonban ez a szakma egybefolyt a különböző építő specialistákéval, kik rendszerint bandákba szerveződve vállalkoztak a különböző új és hagyományos falusi épületek elkészítésére. A bandán belül nem volt mindenki képzett szakember. Egy ács , vagy egy kőműves mester neve alatt dolgoztak, aki nemcsak nevét adta, de irányította is a vállalkozást. Egy-egy ilyen élelmes vállalkozó néhány évtized során, olykor az egész település arculatát képes volt megváltoztatni. Az iparágat a 19. század utolsó harmadában alapvetően kedvező hatások érték: ekkor indultak ugyanis azok a nagyarányú építkezések, amelyek falvaink képét egy évszázadra meghatározták. Ám a településeken élő kőművesmesterek munkaerejét nem kötötték le a helyi megrendelések, ezért pl. a bátaszéki kőművesek rendszeres elfoglaltságot csak vidéken (Sárköz, Bácska) és külföldön, mindenekelőtt Németországban és Törökországban találtak. Az 1870-es évektől kezdve a bátaszéki német kőművesek, ácsok építették az ármentesítések eredményeképpen meggazdagodott sárközi parasztpolgárok házait. Sajátos építészeti stílust alakítottak ki 107 BALÁZS KOVÁCS - DELI 1999, 51-52. 1 A decsi vegyes céh jegyzőkönyve - WMM EA leltári szám nélkül. 109 Greif József tolnai ácsmester levele a főszolgabíróhoz - 1862. máj. 2. „Folyó esztendei april havában Nagy hétbe Alsó Nyéken dolgozván mint áts, s ottani munkába időzésem alatt Quártélyomat Latzi nevű mészáros s kotsmárosnál tartottam - s Nagy pénteken még edgyütt reggeliztünk, és még midőn onnét én útnak indaltam sem volt semmi követelése nevezett kotsmárosnak rajtam - még is most folyó év Májas lső napján amikor Nyékre, ott lévő szerszámaimért le mentem, s azokat letételi helyekről öszve szedtem s magammal - mostani munka helyemre Detsre átvinni elindultam - utamba esett, Latzi nyéki mészároshoz, ki bort is mér, be térvén, egy semlyét és egy meszely bort kértem magamnak, s még én ezt élveztem, az alatt lerakott szerszámaimat um. Egy kis fűrészt, egy fejszét, egy bárdot és egy csákányomat Latzi mészáros el vette, s lezárta, a maga hatalmával, azon ürügyöt hozván fel ellenem, hogy nagy hétbeni nála tanyázásomkor a felesége nyakában hordozott zatskóból elveszett 12 új forintot, - én sikkasztottam volna el, - mivel én semmit az elveszett pénzről nem tudok mivel azt én sem el nem raboltam, sem meg nem találtam...Tanúskodik az én beisületességem felül egész. Decs községe is, hol 22 év ólta csak nem folytonossan - mindég dolgozom, és soha semmi sikkasztási gyanúra okot nem adtam - nem is vagyok olly el vettetett szegény állapotba, hogy e miatt kénszerűlnék sikkasztás általi pénz keresetre, mert a nyéki mészáros rám fogott pénze elveszése idején is - vagyis mikor hozzája quártélyra mentem tizenhat pengőt vittem magammal. " - TMÖL. A szekszárdi főszolgabíró iratai 1123/1862. 305