Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Nemzetiségi együttélés. Kölcsönhatások és ellentétek a sárközi magyarok és a körülöttük élő nemzetiségek (németek, szerbek) kapcsolatrendszerében

Egyes jegyzők válaszaikban mentegetik és a lehető legjobb színben próbálják meg feltüntetni kenyéradó gazdáikat. Gyakran találkozunk olyan megjegyzésekkel, hogy a lakosok indulatra nézve szelídek, engedékenyek , békések, stb. Érdekesebb azon községeknek a válasza, ahol nemcsak ezeket a sztereotípiákat ismételgetik, hanem részletes leírást is közölnek. A németek egy részére jellemző az izményi jegyző véleménye: „A lakosok szelídek nem pedig szilaj ok, pertui érüszködők, mind a Tekintetes Nemes Vármegyének, mind a Földes Uraságnak engedelmesek, szorgalmatosak, iparkodók egy szóval gazdálkodó s jó szívű német emberek. " Hasonló a mucsfai leírás is: iparkodók, egyszóval gazdálkodó, munkás és jószívű emberek. A németek szorgalmát, gyakran a munkában való önsanyargatását bizonyítja a válaszok többsége. Nagymányok lakosainak még vasárnapi mulatsága is: az öregeknek a házi gazdaságból, a fiatalabbaké pedig a mezei munkából áll. Jellemzőnek tartjuk a következő megjegyzést is, mely a majosi németekre vonatkozik. „Eledelük általában véve jó, mely a szüntelen való sok és kemény munka miatt szükséges is, hogy jól éljenek." A németkériek mértékletesek, de mégis hajlandók a pereskedésre s „nyúlszívűek, kivált egyenként", ezeken felül még engedékenyek. Szálkán a németek különféle indulatúak „jobban szilajok, mint nem, békességtelenek, nem egyetértők, s pert szeretők, s makatsosok". A tolnai jegyző már differenciál: a „lakosok kik tsak mesterségekkel kenyerüket keresik szelídek, valamint azok is, kik az varasban, vagy határjában napszámaikkal magokat táplálják, de a vontatók, és hajós legények kevéssé szilajok, hamar pörbe magokat eresztve. " A györei nótárius sajátos álláspontot képvisel: a lakosság jámbor és félénk, de „mellette nagy álnokság lappang a szívekben, kárt tehetők, ember rágalmazók, pert indítani szeretők, engedetlenek, és alattomos makatsosak, hanem mind azon által őket a tsendességre okkal móddal hamar és könnyen reá lehet húzni, ha mingy árt későbben meg is bánnya, ezen természet valamint a magyarban, szinte a németben és mivel már öszve tanulva vágynak, egyaránytosan uralkodik. " A mázai németekről és magyarokról hasonló vélemény alakult ki a magyar nemzetiségű jegyzőben. A lakosok inkább jámborok, mint vadak, hanem az tagadhatatlan, hogy „szívok az álnoksággal tele van, mint bárdolatlan embereké szokott lenni", ennek ellenére igazságszeretők, rendet tartók és szép szóval minden engedelmességre rábírhatók. „Egymás között meg háborognak ugyan gyakortább, hanem" ezt hamar el lehet felejtetni velük, pert indítani hamar készek, de ezt fenyítéssel vagy felvilágosítással le lehet csendesíteni. A két nemzetiség egyforma természetű. Dunakömlődön „ennek előtte valami 30, 40 esztendőkkel szilajok békességtelenek, engedetlenek és nagyra tartók voltak, de a mostaniak már meg tűrhető indulatokkal bírnak". Aparon a lakosok „gyorsak a munkára, maga fejűek, békességesek, többnyire a botnak félelme miatt engedékenyek". A hanti magyar nemzetiségű jegyző - a kor hangulatának megfelelő - magyarosító álláspontot képvisel: a település lakosai vegyesek „6/7 német 1/7 régi magyar, a németek szaporodnak a magyarok pedig fogynak, valamint közönségesen lenni szokott, s noha fájdalmas és szégyen meg vallani, de a hová a nyughatatlan német faj magát bé helyezteti közes idővel a lomha magyar szülötte foldj érül ki marja. " A nagyvejkei németekről is rossz vélemény alakult ki az ott dolgozó köztisztviselőben, szerinte az itt lakók „ tunyák, pert szeretők, makaczosak". A környék magyar nemzetiségű lakosairól kialakult kép szintén változatos és ellentmondásos. A pálfai nép vad, engedetlen, nyakas, rossz lelkiismeretű, kártevő, „felebarátya kárán örülő borszasztó rossz, elkajánkodott nép", ki nem tart elöljáróitól, pert szeretők. Bölcskén nagyobb részt durva erkölcsűek, nyakasok, engedetlenek, patvarkodók, „a jó rendnek ellenségei, zenebonáskodók és fejesek". A kisvejkeiek szilaj és bátor természetűek, mind e mellett a békességet szeretik, engedelmesek. A németek inkább engedetlenek és makacsok. A váraljai jegyző még azt is értékeli a magyarságnál, hogy egynéhány kivételtől eltekintve a többi „pipátlan". A decsiek a szegényen könyörülök, inkább vidámak, mint komorak és ha nem háborgattatnak nem is perlekedők, hanem minden jóra hajlandók. Az itt élő csekély létszámú rác lakosság erre az időszakra szinte teljesen elmagyarosodott. Az alsónánai magyar jegyző szerint: Indulatukra nézve a németek szelídebbek, a rácok hirtelenebbek, tüzesebbek, de mindegyik részről békések és engedelmesek. A rácok magyarosan viselik magukat, termetük erős, vaskos és nagy, színük többnyire fekete és barna. A magyar nyelvet a németek közül kevesen, míg a rácok többnyire értik. Fényes Elek 1841-ben megjelent ország-ismertető könyvéből tudjuk, hogy a tolnai magyarok leginkább a szarvasmarha-tenyésztést folytatják, de szeretik a lótenyésztést és a szőlőművelést is, továbbá mesterséget űznek, hajózással, halászattal és szekerezéssel keresik kenyerüket. A dombóvári és földvári járást majdnem teljesen ők lakják. A németek, kik nagyobb részben még hazai viseletüket, valamint ősi nyelvüket híven megtartották, a völgységi és simontornyai járást foglalták el, felette serények és szorgalmasak, jó lovak 287