Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Vők a sárközi nagycsaládban

A 20. században a kutatók több háznál találtak olyan vöket, akik társadalmi rangjukat illetően oda nem illettek. Pl. Decsen Kiss Ráczék házában ahol két leány is van, ők maguk vagy 200 holdas nagygazdák, az egyik vő csendőr volt, a másik vasutas. A volt csendőrrel 1951-ben találkozott a gyűjtő, vele a családhoz tartozó nők szóba sem álltak, maga sovány, igen elhanyagolt külsejű, állandóan félrehúzódva élt a házban. Úgy tudták, hogy békési származású és mióta idekerült csak megaláztatásban volt része. Kicsúfolták a családtagok, attól kezdve, hogy nem tud szántani, nem tud kaszálni, minden egyéb munkájáért. Az ilyen rangú vők azonban általában csak második házasság esetén kerültek a Sárközbe.

43 Nagy szükség volt a férfi munkaerőre, ezért kénytelenek voltak olyan férfihez is hozzámenni, aki nem illett hozzájuk. így kerülhetett „becsületes szolgalegény" a gazdag családba, vagy fogadták el abban az esetben, ha a leány testi fogyatékosságban szenvedett. „ Végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt pilisi, volt lakos s telkes gazda Balázs János halál esete — miután kiskorú árvák vágynak, - habár az özvegy a gazdaság elf oly tatás ára elégséges is, - a nagyobbik leány szerentse váró lévén - egy vőnek a gazdaságba beházasodásával, annak segedkezése mellett a gazdaság gyámi felügyelet mellett a legbiztosabban kezelendő lesz, - miután egy kisebb sánta leány is van, - habár tán mint vagyonos árva, nem maradand is örökre pártában... " „ Ősi szokás a leányt odaadni, eleivel csak akkor tették, ha kis testi hibája, vagy kis híre van a lánynak. A vidéki férj, a jelentéktelen férj és második házasságból való. Az öregek nem mennének különben bele, sőt azt szeretik, ha gazdagabb a vő. "

46 „Nem lenézett a vő, a sor hozi úgy, mert az egyik gyereket föltétlen hazaházasították. A postánál is a legfölső házbúi a fiatalember átment a lányékho, a lány nem ment volna el a háztól, nagyon gazdag volt, hát képes volt a legény elmenni. Kényön-kedvön van ám a gazdag vő, gondolhatik ám, milyen vők azok. Ha nagyon jól bánnak a vővel, az is baj, az a hátulsó udvarba sohase lépett be, avvót a baj tán a mijenkénél is. Azér sok helyen nincs böcsülete, dógoztatják, oszt enni meg nem annak neki. A vő és meny lehet kedves, vagy lehet nem szeretöm vő. A nem szeretöm vőhöz is engedi gyermekét, nem tudnak olyan esetről, amikor a gyereket ne annak a nevéről hívták volna. Sőt egészen meglepő, hogy a kislányokat, amint beszélnek velük, róluk rögtön vezeték és keresztnevükön szólítják. Ez azért is feltűnő, mert anyjukat a saját lánykori vezeték és keresztnevükön hívják. hozzá. Még egy ilyen eset van: férjhő ment hozzájuk egy ember. Perity Marinak meghalt a fia, a háznál maradt a menyecske a gyerekkel. Ez hozott oda férjet, akit vőül tekintenek. Úgy mondják, az öregek odaházasították a menyüket. Azért tették ezt, mert családja van az első urától. Van, hogy fiú után vöt idegen vöt hoznak, ha van gyerek, vagy ha azt akarjak, hogy ne menjen szét a vagyon. Mert a menyecske elvitte az ura részit.. De inkább engedték, hogy odavigyen egy idegen vőt. Ez azután úgy szólít mindenkit, mint a menyecske. De lehetőleg úgy csinálják, hogy az idegen vő a rokonságból legyen. Kecskeméti szülének a menyecskéje is csak rokon, mert rokon családból van, nem egészen idegen. Amikor vő van a háznál, és fiúgyerek születik, arra úgy mondják, hogy kései fiú, ha van. Nem küldik el azért a vőt, családtag az már, adnak neki birtokot egy kicsit, ha a vő amarra nem nézhet. Ha lehet egy portán épít neki a gazda hajlékot, és ad neki valami vagyont, hogy gazdálkodjék. " — FÉL 1951. - „Meghalt lányának ura, vagyis veje felesége olyan leányom lett nekem, nem vót olyan jó falat, amiből nem részesített bennünket. Én is jó voltam. Neveltem a gyerekeit. Ezek úgy mondták a szülémhő mék. A vömnek az unokája nagyszülémnek hí. A vőnek, amikor elment a háztól, adott egy dunnát, egy párnát, és egy vánkost. 200 forintot adott akkor készpénzben, amikor egy marha 80 forintba került. "Ezt az ajándékot a községben levő szokástól teljesen eltérően tette. A távozó vőnek ugyanis sok adatközlő szerint nem adnak semmit. Amikor adatközlő férje meghalt, 3300 négyszögöl földet íratott a vőre. Ez a darab külön volt, adatközlőre is úgy maradt valakitől. Eérje hagyott rá még 8000 négyszögöl kertet, és egy legelő páskumot, mert igen szerette a feleségét. " - FEL 1951. FÉL 1951. „ Egy nagygazda csúnya s immár öregedő leányát szegény legényhez adták, mivel hosszan tartó és ernyedetlen kommendálás után sem akadt rangbéli kérője. Megszületett az egyke, a férj teljesítette kötelességét, s nem tűrték tovább a házban, más vidéken vállalt munkát, csupán látogatóba jöhetett haza olykor feleségéhez és gyermekéhez. Annál jobban totojgatták az egykét, ki se léphetett az utcára. Midőn nagyobbacska lett, fölkapaszkodott a góréra, onnét nézte sóvár szemmel a rongyosok gyermekeinek a játékát. Mikor még egészen kicsi volt, a szülike bemászott hozzá a ketrecbe (azaz járókába), úgy becézte. Már iskolába járt, de még mindig a szülike etette. Anyja nemcsak elkísérte az iskolába, hanem vitte a táskáját is, nehogy megerőltesse magát. így növekedett az egykebálvány, terebélyes, puha legénnyé nőtt, ha kiment a tanyára, gyermekkori hintájába helyezte kövér fenekét, hintázott, hiszen ez volt legélénkebb gyermekkori emléke." - FÉJA 1963. 242. - „Megesett hébe-hóba ilyen vagy olyan okból, hogy földnélküli legény vett el gazdag lányt, az ilyet úgy dolgoztatták, akár a cselédet. A gazdag család kebelében hóttig lenézett szegény legény maradt. Fiát, az egykét azonban teljes munkátlanságra nevelték, hiszen ő már gazdag gyereknek született. Fölserdült az egyke, és hereként tiblábolt a házban, de ősz apját, a szegény ember fiát úgy hajkurászta felesége, akár a cselédet. Mi lett azután a dédelgetett egykéből? Férfikorában szakadt reá az új idő, de már hiába próbálta, képtelen volt munkára. A család orvoshoz vitte, az pedig ezzel bocsátotta el őket: „ Soha életében nem dolgozott, kihalt belőle a munka ösztöne. Nem segíthetek a bajon."-FÉÍA 1963,243. TMÖL. A szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 1779/1865. FÉL 1951. 278