Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság öröklési szokásai a feudalizmus végén

Az időskorúak a Sárközben A társadalomtörténészek a szociológusokkal együtt hosszú ideig úgy tekintettek az előző évszázadokra, mint az „öregek aranykorára". Ok voltak azok, akik a javakat birtokolták, a hatalmat gyakorolták, a család, a helyi társadalom túléléséhez szükséges stratégiai tudással, technikai ismeretekkel rendelkeztek. így a társadalmon belül az idős ember - különösen az idős férfi - bírt a legnagyobb presztízzsel. Ö volt a nagycsalád feje, kiváltságos helyzetének alapja a családi vagyon egyeduralmában rejlett. A jó gazdának tekintélyén túlmenően jelentős gazdasági tapasztalatokkal is kellett rendelkeznie, és szükséges volt, hogy képessége legyen az egész gazdaság kézben tartásához, az abban folyó munka kellő megszervezéséhez is. A gazda tekintélyét viselkedése, magatartása is alátámasztotta. Mint a család feje, a közügyekben is ő járt el. A falu társadalma előtt ő képviselte a családot. „Az öregek magukat tartották vezérnek - a tulajdonképpeni gazdálkodó a fenti háztartásban a nagyapa volt, ki 60 létére sem adhatott kölcsön egy lovat sem a szomszédnak anélkül, hogy az öreget meg ne kérdezték volna. Menyét nem ütheti meg, a fiát felnőtt korában is megüti. Megütheti a vöt is, de az már nem szép."

25 A nagycsaládot irányító legidősebb férfinak, a gazdának fegyelmezési joga volt. Ezt így örökítette meg egy őcsényi jegyzőkönyvi részlet: „Bálint Ádám ártatlannak Ítéltetett, mind az által meg mondatott, hogy ha fenyíti a menyit vigyázzon a fenyíték határon túl ne menjen, a menye pedig szóval keményen megintetett, és dorgáltatott férje és ipa eránt tartozó tiszteletre és engedelmességre." Annál is inkább - folytatódik az indoklás - mert köztudott, hogy a menyecske „dologtalan, heverő, a mellett prédáló, sőt ollyan, aki tsak tsekély pirongatásra is már hat izben hagyta el a férjét. " Egy másik feljegyzés megfogalmazása szerint „ az atyai vessző és intés kezekből ki nem vétetik. " Ezt a helyzetet azonban a 18-19. század gazdasági-társadalmi változásai alaposan átalakították. Az ipari forradalom során kialakult új technikák megkérdőjelezték a régi készségek további hasznosíthatóságának fontosságát, a modern oktatási rendszer kiépülése pedig az idős generációk amúgy is avuló ismeretanyagon alapuló, tanító és tanácsadó szerepét csökkentette, illetve másodrendűvé változtatta. Az öregek kivételezett helyzete fokozatosan megszűnt, lassan a társadalom perifériájára szorultak. Adataink azonban azt bizonyítják, hogy a Duna mentén, a Sárközben a 18-19. század fordulóján az idős emberek meghatározó többsége mindezek ellenére családban élt. Magányos személyt csak elvétve találunk, és a kizárólag házastársával vagy egyetlen gyermekévei-rokonával élő idős emberek száma is elenyésző. Különösen az idős férfiak éltek viszonylag jobb helyzetben, mivel közel 90 százalékuk önálló háztartás fejeként, rendszerint több házas és nem házas gyermekével élt együtt. Alacsony volt közöttük az özvegyek aránya is, ami arra utal, hogy amennyiben feleségük korábban elhalálozott, akkor túlnyomó többségük újraházasodott. Ebben a korszakban még az idős nők többsége sem magányosodott el, bár a férj halála után a háztartás vezetésének pozícióját általában sokkal kevésbé tudta megtartani és újbóli házasságkötése is lényegesen ritkább volt. A gyermekekkel való együttélésre azért is szükség volt, mert az állam, a helyi önkormányzatok és jótékonysági szervezetek nem juttattak jövedelmet azoknak a szegényeknek, akiknek nem volt családjuk vagy rokonságuk, amely támogathatta volna őket. Ezért a családmag bajba jutása esetén elszegényedőknek a nagycsaládra és rokonságra kellett támaszkodniuk, ami szükségképpen erősen befolyásolta a háztartás szerkezetét és a rokoni kapcsolatokat. Ez lényeges különbség volt a nyugat-európai társadalmakhoz képest, ahol a szegényeket a nagyobb közösségek támogatták. Ugyanakkor a magyar parasztság gondolkodásában egészen a 20. század második feléig élt az a nem pontosan körvonalazott, de mély meggyőződés, hogy a házas gyermekeknek segíteniük kell vagy illik szüleiket a gazdálkodásban, és hogy helyes vagy legalábbis elfogadható, hogy a házasságkötés után évekig a szülői háztartásban maradjanak. Ha a fiatal házaspár felépítette saját házát, és odaköltözött, még akkor is fennmaradt a kölcsönös segítő kapcsolat a szülők és gyermekeik, sőt a házas testvérek között is. A magyar parasztság kultúrája ha nem is írta elő kötelezően, de támogatta a szülők és felnőtt gyermekeik közötti FÉL 1951. BALÁZS KOVÁCS 1996.- Kozma István saját véleménye szerint jogosan verte meg menyét, „mert az engedelmességet nem csak nőm, mint házi gazdasszonynak - hanem nekem mint a családfőnek és a ház kormányzójának is annyira megtagadta, hogy vele már sem szép szóval, sem keményebb szóbeli feddésssel nem boldogulhattunk, - kénye kedve szerint arra ment amerre neki tetszett, csak azt tette meg amit ő akart, annak pedig amit mi a ház rendszabásai szerént kiszabtunk ellent mondott. " - TMÖL. A szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 648/1871. 341