Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság öröklési szokásai a feudalizmus végén
vagyis a parasztok minden fiú és leány utódának azonos mértékben kellett volna örökölnie szülei vagyonát (beleértve ebbe a földet is), ténylegesen azonban a szokásjog ezt az egyenlőséget csak a fiú utódokra nézve érvényesítette. Minden fiú azonos mértékben örökölt, esetleg a szülőkkel maradó s tartásukat vállaló fiú némi előnyt élvezett. Ez volt a magyarságnál majdnem kizárólagos fiági öröklés. A leányok számára egészen a 19. század utolsó harmadáig csak „kiházasítás" járt, ami lényegesen kisebb értéket jelentett, mint ami egy-egy fiúörökösnek jutott. Az egyenlőtlenséget alátámasztó ideológia azon nyugodott, hogy az ingatlanvagyon öröklésével a leány megrövidítené a származási családot, mert férjhezmenetele alkalmával vagyonát másik csoportba vinné át. (Ez az érvelés természetesen egy kicsit sántít, mert a menyek viszont ugyanilyen módon hoztak volna vagyont, ingatlant.) Ugyanakkor tény, hogy e gyakorlat eredményeképpen a hagyományos társadalomban - ahol néha sok, az újraházasodások miatt pedig egymáshoz bonyolultabban viszonyuló örökös fordulhatott elő, s ezért a javak átörökítésének folyamata nem volt mindig komplikációmentes aktus - az örökösödés némileg egyszerűsödött. Ráadásul az olyan családok számára, ahol a lányok voltak többségben, a csoport szempontjából kedvezőbb megoldásnak is bizonyult. Csak a polgári világ, a polgári jogegyenlőség gondolatának fokozatos terjedésével párhuzamosan alakult át a politikai fordulatok után, ténylegesen egy-két generációnyi késéssel, sokszor már a 20. század elején - a falusi örökösödés szokásrendszere mindkét nem számára egyenlővé. A jogi népszokások egyik leggazdagabb érvényesülési területe az öröklés volt, hisz a törvényes és a végrendeleti öröklés szabályait is átszőtték a szokások, kiegészítették a szabályozás hiányosságait. Az öröklés népi jogszokásai az elmúlt századok során nagy számú eltéréssel, változatossággal jelentek meg. Elég megemlíteni, hogy már Werbőczi István leszögezte a jobbágyok öröklésénél, miszerint „a törvényes szokás is sokféle, melyet a helyek régi gyakorlatához képest kell meg tartani. " (Tripartitum III. rész 30. cím 6. §) A megadott jogszabályi kereteket a helyi szokások voltak hivatva kitölteni. A nagyfokú változatosságon belül a jogi népszokások törvényrontó és törvénypótló szerepe szembetűnő. Tagányi Károly állapította meg, hogy a népi gyakorlat az ősi hazai öröklési jognak legtöbb jellemző és már régen elavult tételéhez ragaszkodik. A törvénypótló szerep pedig az állami jogalkotás által nem szabályozott társadalmi viszonyoknál mutatkozik meg, az azoknál követendő magatartásra alkot szabályt. A jogi népszokások betartását sokszor minden állami erőszakszervezetnél erősebb társadalmi kényszer biztosítja. Az öröklés szabályai a társadalmi viszonyok eltérései folytán, a kortól, a helytől és a vagyontárgyaktól függően, rendkívül változatos képet mutatnak. Kialakulásukban lényeges szerepe volt a vallási, az állami, a földesúri stb. nézeteknek és hatalmi körülményeknek, mert sohasem volt közömbös, hogy ki milyen mértékben legyen utód az elhunyt örökében. A közösségi elv, amely áthatotta a falusi népesség viszonylatrendszerét, öröklési szempontból azt jelentette, hogy a közvetlen vérségi kapcsolatban lévő férfiak között a törvényesen örökölt fekvő jószág, tehát a föld tekintetében a viszonos és kölcsönös átszállás, öröklés és háramlás állt fenn. Az ilyen földhöz nemcsak a férfi örökösnek, hanem a fokozatosság szabályai szerint minden utódnak és elődnek is joga volt. A közösség azt is eredményezte, hogy az ingatlan birtokosa a rendelkezési jogát csak korlátozottan gyakorolhatta, mert az ingatlan állagát teljes egészében meg kellett őriznie az utódok részére, vagy ha közvetlen leszármazói nem lettek volna, a családi vagyonnak ez a része az osztályos atyafiaknak, tehát szinte a végtelenségig azoknak a rokonoknak jutott, akik ki tudták mutatni, hogy őseik az elhalt birtokos valamelyik felmenőjével egykor a megüresedett ingatlant közös birtokként élték. Vagyonjogunk uralkodó elve tehát az ősiség volt. Az ősiségét kezdetben csak az ingatlan vagyon szempontjából kellett számításba venni, a 18. században azonban már összefolyt a kétféle vagyon, és az ősiség rátapadt arra az ingóságra is, amit az ősi ingatlan jövedelméből vettek. Különösen elősegítette ezt a folyamatot a jobbágyoknál a földesúri jog, amely a jogszerzés és a háramlás szabályait meghatározta. Az ingatlan megszerzését és háramlását magtalanság esetén a jobbágyoknál a Hármaskönyv, az urbáriumok és a szerződésekbe foglalt földesúri kikötések szabták meg. Ennél fogva a családi vagyonjogi szabályok, gyakorlatok csak a hatalmat kézben tartók érdeksérelme nélkül juthattak érvényre. Sajátosan jelent meg ez az elv a sárközi jobbágyok végrendeleteiben. Öreg Szőke András testamentum tévő diktálta 1815. április 22-én a decsi jegyzőnek: „Hogy mivel minden vagyonnyaim reám ősről maradtak, a tulajdonképpen való szerzeményem semmim sincsen, minden néven nevezendő javaimban halálom után Benke Judit feleségem békességesen meg maradjon, haláláig mint hogy pedig énnékem semmi gyermekem nem maradott, s az Urbarialis Instructio nevezetesen a hatodik punctum lső §-a szerént, az ollyatén javak, mellyek valakinek osztályban jutottak, a magva szakadtak halála után, a többi élő osztálos atyafiakat illetik, 338
