Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

széna állt az első helyen, amit a marhának szalmával vegyítve adtak. Fele-fele arányban keverték, amikor rétegesen egymásra terítették. Szénahiány idején pedig több szalma volt a jászlában, mint széna. A tejfejéshez fejőnek nevezett bádogedényt használtak. (A fejő terminus az egész dél-alföldi magyarság körében használatos.) Végváron a fejő mellett élt még a sajtár terminus is. A rugós tehenet gúzsba tették. A herélt lovat herültnek nevezték. A csikót csinu-csinu szóval hívták, a kacsát lili-lili hívó szóval. (Mivel az állat hívogatók országosan elég határozott táji elrendeződést mutatnak, még egy-egy populáció származási helyének megállapításához is szolgáltatnak adalékkal.)

84 A Bánságban a románok tartottak nagy számban juhot, s teleltetésre téli legelőre Hunyadból, Szebenből transzhumáló nyájakat is fogadtak. (A 19. század derekán kçt magyar földbirtokosét kivéve, nemesített juhnyájak nem voltak Temesben. A németek igen kevés juhot tartottak, viszont a románok és a szerbek különösen nagyban űzték a juhtenyésztést, s közönséges racka, magyar vagy cigája fajta juhokat tartottak.) Több helyen a magyarok is tartottak juhot. Végváron az 1911. évi 442 db juhval szemben 1895-ben még 2400 db-ot írtak össze.

86 A juhot nyáron kerek alaprajzú, szilárd vagy mozgatható, fedetlen karámokban tartották. Az építményt a végváriak karánynak nevezték. A végváriaknak lehettek fedett építményeik is, s azokat okolnák nevezték. Jobbágy kori aklaikat úgy építették, hogy a farkasok ellen védelmet nyújtsanak. A fejőhely neve sztrenga. A juhász nyáron ágasfás, nyeregtetős gunyhóban, ősszel, kosarazás esetén kerekes fabódéban húzta meg magát. A tejet kihajtáskor mindig bemérték, s 1 liter kifejt tej után 30 liter tejet kapott a gazda a fejési idény folyamán. A juhász a magyar falvakban is román ember volt, aki naponta háromszor, illetve kétszer szokta megfejni a nyájat. A gazdák hazahordták a tejet s a gazdaasszony dolgozta fel. Végvár a tiszántúli tejfeldolgozási rendszert tükrözi. A fejődézsába nem tesznek köcsögöt, a tejet gyomorból készített oltóval oltották be, a friss neve gomolya, s készítettek zsendicét is. A sajtprés ismeretlen, sós túrót télire hordóban tettek el. a füstölt sajtot nem ismerik.

88 A szarvasmarhát csak a végváriak igázták. Ennek megfelelően szekeret is csak e településen használtak. Szekérnek ugyanis az egész Bánságban csak az ökörvontatású, nehéz deszka oldalú járművet nevezték, szemben a lóvontatású, könnyebb, rácsos oldalú kocsival. A végvári szekér 9 sukk hosszú, saroglyája egyenes fa (ha van egyáltalán), s fekete színre festik. A kocsi viszont két méretben használatos: 7 és 9 sukk hosszú, a saroglyája erősen ívelt, az oldala rácsos s rendszerint festett. A bánsági magyar kocsi - formáját tekintve - „bánáti kocsi" néven jól kivehető táji egységet képez. A rövid kocsi 7 sukkos, a hosszú kocsi 9 sukkos, de a 10 sukkos kocsi sem ritkaság. A kocsioldal sűrűn rácsos, s legtöbb esetben zöld színű. Festetlen kocsi a Bánságban nincs. A rakoncás kocsit csak a második világháború után ismerték meg, s mivel moldvai román telepesek hozták magukkal, beszarábiai kocsinak nevezték el. A két rúdú kocsi ismeretlen. A két kerekű személyszállító taligát csak uraságoknál, bérlőknél látták, s atyafitagadónak nevezik. Az ekhós szekeret egyáltalán nem használták. A végváriak a kocsi kasra már nem emlékeznek, csak a kocsival egyező hosszúságú „ódalkasra". A kas korai kiszorulását siettette az a körülmény, hogy a sváboktól a Bánságban átvett kocsi rácsos, sűrű zápos oldallal, illetve deszkaoldallal volt ellátva. Szálas termény hordásához a hosszú kocsit vendégoldallal szerelték fel. A rakomány lekötéséhez nyomórudat nem használtak. A kötél meghúzásához fakampót vettek PALÁDI-KOVÁCS 1973. 315. FÉNYES 1839. 334., GALGÓCZY 1855. 349. MEZŐGAZDASÁGI STATISZTIKA 1897. 556-557. „Am nem csupán pakulárokkal viaskodtak a rittbergi telepesek, hanem a köröttük terjedő erdők vadjavai is, elsősorban a „féreggel", tehát a farkassal. Sárpilisen ma is mesélnek Vígh István farkasáról. Víghjól megerősítette ugyan juhaklának a falát, de arra nem gondolt, hogy valamelyik elszánt ordas a tetőn keresztül tör be, hát csupán szalmatetőt helyezett a vastag falakra. Éjszaka fölugrott a féreg, be az. akolba, minden juhot széttépett, csak a vezérkoshoz nem merészelt közelíteni. Reggel ott találták a farkast, amint „farkasszemet" néz a kossal. Talán a kos nyakába akasztott kolomp hangjától félt? Bizonyára menekült volna ám az éhes féreg föl tudott ugrani a tetőre, a jóllakott azonban már képtelen volt ilyen mutatványra. Vígh István nem ölte meg a farkast, iszonyúbb büntetést eszelt ki. Ponyvát vetettek reá, félholtra verték, a vezérkos kolompját a nyakába kötötték, és az erdőbe űzték. Két esztendeig gyötrődött a vadonban Vígh István farkasa, a nyakába kötött kolomp szavától futott ember és állat. Ehhalálra ítéltetett és farkasnak kellett lennie, hogy ilyen sokáig bírja az. éhezés pokoli szenvedését. A farkas dögét a hagyomány szerint Vígh István találta meg, így is illett, mivel Vígh farkasának hítta nem csupán a falu, hanem az egész környék. Vígh fölmetszette a féreg hasát, és talált abban mindenféle megemészthetetlen hulladék között egy bőrzacskót is tele arannyal. Ezen vásárolt annyi juhot, amennyit a féreg elpusztított." - FÉJA 1962. 179-180. PALÁDI-KOVÁCS 1973.315-316. 328