Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

Végváron a nyomásos gazdálkodásnak a tagosítás vetett véget 1894-ben, és nyílt meg az út a tanyás gazdálkodás előtt.

67 A kapások közül Temesben a kukorica szerepelt az első helyen. A termelt fajták közül a kerek magú bánáti, a lófogú és a putsi kukorica játszottak fő szerepet. A változatos és nagyszámú újvilági kultúrnövény közül a kukorica volt az első, amely beilleszkedett az európai népi műveltségbe és nélkülözhetetlen elemévé vált a paraszti gazdálkodásnak. Az Európában még néhány évszázada alig ismert növény napjainkra a búza után a második legfontosabb szántóföldi növénykultúra lett, amelynek vetésterülete és gazdasági jelentősége egyenrangú a gabonaneműekkel. A kukorica szokatlanul gyors elterjedését és népszerűvé válását annak köszönhette, hogy abban az időben jelent meg a Kárpátmedencében, amikor a török pusztítás nyomán elszegényedett lakosság tömeges igaerő nélkül is művelhető tápláléknövényre szorult. A kukorica kezdetben a ház körüli veteményeskertekben, szőlőkben fordult elő, de korán megmutatkozó gazdasági haszna miatt hamarosan a települések közelében osztott kukoricás kertekbe került, ahol valamivel nagyobb méretű művelésére adódott lehetőség. Már kezdettől felismerték, hogy a kukorica kitűnően tenyészik a frissen feltört földeken, így ez a növény lett az irtásföldek uralkodó veteménye. De az újonnan feltört legelők gyepföldjébe is szívesen vetették, éppen úgy, mint korábban a kölest. Amikor a kukorica a 19. század második felében a nyomásos gazdálkodású falvakban is bekerült a vetésforgóba, a tavaszi gabona helyére, művelésmódja lényegében átalakult: a kerti növényből jellegzetes szántóföldi kapáskultúrává lépett elő. Változás történt a kukoricafajták területén is: a korábbi századokban honos különböző táj fajtákat, amelyek közül a táplálkozásban fontos kemény magyar kukorica volt a legismertebb, a 19. század végétől a takarmányozásra szolgáló bőtermő puhább fajták, mint pl. a lófogú kukorica váltotta fel. A kukoricát eleinte szórva vetették el a kerti földbe, de kapa után is juttatták a földbe. Kerti módra való termesztésének egyik legjellemzőbb sajátossága: a sornélküliség. A gabona módjára végzett szórva vetése leginkább a gyeptöréseken és az ugarban fordult elő, ahol trágyázás nélkül, egyszeri szántásba került a vetőmag. A talaj-előkészítésnél a paraszt-gazdaságok a legutóbbi időkig megmaradtak az egyszeri szántásnál, a közvetlen trágyázás viszont általánosan teret hódított. A vetni való meg kiválasztására nagy gondot fordítottak. A hagyományos paraszti nemesítés egyik módja az is, hogy csak a kukoricacső derekát hagyták meg vetni valónak, ahol a legszebb szemek is vannak. A kukoricavetés legkedvezőbb idejét a népi hagyomány Szent György nap (ápr. 24.) körűire teszi. Május elejére mindig igyekeztek elkészülni a vetéssel. A burgonya termesztése háttérbe szorult, csak a kertekben termeltek saját szükségletükre, a szántókra nem került ki. Ültetése kizárólag kapával, fészekben történt. Ezen a tájon igen nagy hagyománya van a zöldségtermesztő kertészkultúrának. Szentkláray Jenő

68 szerint már a hódoltság idején is voltak a Bánságban zöldségkertész magyarok, akik a felszabadító háború idején elmenekültek ugyan, de ismét visszatértek. 1720-ban már egy sor torontáli, csanádi magyar helység foglalkozott ismét zöldségtermesztéssel és árusítással. A bánsági magyarság három kapatípust alkalmazott. A hegyes kapát a szőlőhöz használták, amíg volt. Uralkodó kapatípus a bánáti vagy bánsági kapa, amit alakja után félhold kapának is neveznek. A harmadik forma szintén kerek kapa, de a félholdtól 10-15 cm-rel hosszabb. Ennek nem volt külön neve. Meglepő, hogy a Szeged-vidéki, bácskai szögletes kapák Temesben ismeretlenek. A búza vetése - az egész Alföldön elterjedt gyakorlat szerint - vállra vetett zsákból történt. A vetőzsák olyan közönséges zsák, melyet általánosan használtak a gabona szállítására, tárolására: a vetés több más funkciója közül csupán egy. A búza fontos gabonafajta. Őszi és tavaszi változata közül az utóbbi lényegében eltűnt. A búzát csak élelmezésre használták, elsősorban kenyérnek. A gabonaneműek közül a rozsot szalmájáért termesztették, s az árpa is viszonylag alárendelt szerepet játszott. A fogas boronák meglepő formai változatosságával szemben a tövisborona csak egyetlen típussal volt képviselve, s elnevezése is egységesen: tüsökborona. A faráma nélkül, két rúd közé szorított forma s a terminus kiegészíti az eddig 70 ismert elterjedési területet. Az aratás müveletét - a Sárközhöz hasonlóan - takarásnak nevezték. Egymankós kaszanyelet használtak. Nyelvi egységesülés látszik a kaszamankó elnevezésében is: mindenütt kacsnak mondták. A pengét lánának SZMIDA - NIKOLÉNYI 1901. 64. SZENTKLÁRAY 1909. 116. PALÁDI-KOVÁCS 1973. 311. 325