Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)
Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron
alma körte cseresznye meggy őszibarack kajszi szilva dió mandula gesztenye eper 1514 337 194 1399 704 72 2471 125 2 20 5577 A település lakosságának növekedése miatt 1838-ban szerződést kötöttek a földesúrral egy új utcasor létesítésére. Az uradalom vállalta, hogy a temesvári út melletti Überland nevű dűlőjéből 14 kh-t bocsát a község rendelkezésére, melyből 31 új házhelyet alakíthatnak ki, így egy telek mérete 600 négyszögöl, a többi utca és út. (Ez a mai főutca.) Ezen a telken „tetszésök és tehetségök" szerint építhetnek házat és más szükséges épületet, istállót, fészert, de egy telken csak egy lakóházat lehet felhúzni. Cserében évente két részletben fizetnek egy pengőforintot, valamint tartoznak 6 napi robotot szolgáltatni és másfél öl fát telente az urasági erdőben felvágni és összerakni. „Búza takarás üdéjében egy lánc őszi termést le takaríttani, és kereszt számra összerakni köteleztetnek. " Kérhetnek más munkát is ezek helyett, akkor azonban 14 gyalog napszámot kell adniok, „ mindenkor napfelkeltül, nap nyugatig, a mellyet a Gazda jó erős és ész egészségben maga szerszámjával, nem pedig gyerek vagy más fogadott dologtalan munkások által köteles leszolgálni esztendőnként." Az uradalom állandó munkát ígér a szerződő zselléreknek, készpénzfizetés mellett. Családonként két szarvasmarhát tarthatnak nyaranta fizetség és munka fejében az urasági legelőn. Ha viszont nem becsülik meg magukat, telkeiket felértékelve elbocsátják őket a faluból. (Aláírás: tiszttartó, ispán, elöljáróság és a szerződő zsellérek: Pap János, Erős Imre, Pap Mihály, Nagy P. Péter, Nővé Sámuel, Garai Lajos, Dómján János, Kígyósi Ferenc, Csepregi István, Karsai Mihály, Bögre Mihály, Tar István, Fodor Sándor, Nyilassy János, Vargha István, Bögre András, Hanesz Mihály, Pap Sándor, Kun János, Faragó János, Ör. Kiss Ferenc, Nagy Gergely, Kátai József, Fekete Sándor, Garai Gábor.) 47 A 19. század folyamán állandó mozgásban volt Végvár lakossága: az elköltözöttek helyére jött az utánpótlás az Alföld egész területéről, néha távolabbról is. Új települések kapcsolódtak be a lakosság felfrissítésébe: Szabadszállás, Mezőgyán, Fehérgyarmat, Cegléd, Kiskunhalas, Izsák, Magyarcérna, Újfehértó, Sárszentmiklós, Tiszafüred, Dunaföldvár. A túlnépesedett községből az 1880-as években több család visszatelepült a Tolna megyei Pilisre, Decsre, Ocsénybe. 48 A 20. század fordulóján sokan települtek ki Végvárról az akkor létesített Bodófalva, Szapáryfalva, Sztancsófalva bánsági községekbe 49 , sőt az erdélyi Nagy sármásra 50 is. Lakosainak száma 1910-ig mégis 2884 főre duzzadt. 51 Szerződés 1838. máj. 30. - A végvári ref. egyház iratai. 48 A visszatelepülésre így emlékezett a már említett Korsós leszármazott: „A XIX-ik század végén lett Rittbergből Végvár. Az ünnepélyes közgyűlésen ott szavazott a pilisi Korsós Ádám is, akit csak Fehérbajszos Korsósnak hittak. Helyénvaló nevet választottak: ez a község csakugyan „végvára" volt a szökött jobbágyoknak, a vízi életre unt sárközieknek, a Tisza meg a Körösök táján tengődő s végre földhöz jutott zsölléreknek. A sárközi „gyarmatosok" itt sajátították el a rendszeres földmívelés tudományát. Am ez időben megindult visszaszivárgásuk az anyaközségbe. Híre járt a vízi világ szűntének, az immár kiszélesedett határ haza várta gyermekeit. Eddig is tartották a kapcsolatot Pilissel, akár ma Végvárral. Most azonban küldöttség ment haza szertenézni, és azonnal birtokba vették az ősi jusson dukáló földet. Pedig jól éltek Végváron, Kurdiné édesapjának földjei mellett lóval „húzott" olajütőmalma is volt. Forrásom ismét buzog: - Midőn visszatértek, bátyám rögtön egybekelt egy pilisi özvegyasszonnyal, mivel maga is özvegyi sorban élt. A kutyánkat is magával vitte. Mikor otthagyták egy időre Pilist, és Végvárra jöttek az egész családért, a kutyát nem hozták magukkal. Az meg kijárt a földekre, ahol gazdái dolgoztak, kereste őket, és rítt. Bizony, rítt a kutya. A hazatérőkre nehéz idők következtek. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében esős esztendők jártak, a határ laposabb részei megteltek talajvízzel. Tócsa és tócsa mindenfelé, néhol csak lóval bírtak átgázolni rajtuk. A határ felosztása terén pedig a közösségi elv a legnagyobb széttagoltsággal elegyedett: - Legalább tíz helyen feküdtek a földjeink. Művelés szerint osztották föl a határt, így kenderes földre, kolompéros földre. Ezeken kapta ki-ki a magáét. Volt ebben okosság is, aszerint történt az általános elosztás, hogy minek a termelésére alkalmas a föld. Am ilyen mérvű széttagoltság rengeteg időt, erőt tékozolt. Azután a század végén itt is elpusztította a filoxéra a szőlőket, az új század elején friss telepítés történt tömérdek költséggel. Benyomult a falusi életbe a pénzgazdálkodás, a bankkölcsön, a kezesség, a váltó. Egy nagyralátó, gőgös rokon rávette Korsóst, hogy kezeskedjék érte. A rokon fölvette a pénzt, a fia elverte, s akkor derült ki, hogy már utolsó kvadrátjukat is megterhelték. A Korsós család meg fizethetett, és elszegényedett. " - FÉJA 1962. 181-182. 49 Bodófalva: nagyközség Krassó-Szörény vármegyében. 1893-ban telepítették. Lakóinak száma: 1576 magyar. (1910) (Révay Nagy Lexikona III. 1911.436.) Szapáryfalva: nagyközség Krassó-Szörény vármegyében. 1883-ban telepítették. Lakóinak száma: 1743 magyar. (1910) (Révay Nagy Lexikona XIV. 1916.235.) Sztancsófalva: kisközség Temes megyében. Lakóinak száma: 2066, kik zömében magyarok és szerbek, római katolikusok és görög keleti vallásúak. Az 1903-ban mintegy 150 magyar családot telepítettek itt le, tanyarendszer szerint. (BOROVSZKY 1914. 98.) 320
