Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

Három jelentős gazdasági erőt képviselő háztartás is felkerekedett, tehát a Végváron új életet kezdő sárközi famíliák zöme megfelelő pénzösszeggel, állatállománnyal rendelkezett gazdasága beindításához. A szülőfalujukkal való kapcsolat a távolság ellenére is fennmaradt, sőt a 19. század 90-es éveiben egyes ekkor elköltözött családok (pl. a pilisi Korsós család) leszármazottainak egy része visszatért a dédapáik által elhagyott falvakba. Elháríthatatlan kényszer vagy az életkörülmények megváltoztathatásának csábító ígérete szükséges ahhoz, hogy az egyén kiszakadjon abból a társadalmi közegből, eltávozzék arról a vidékről, melybe gazdálkodásával, életvitelével és világszemléletével belegyökeresedett. Ha idegen környezetbe kerül, ki kell alakítania új társas viszonyait, az új gazdálkodási életviteli stratégiát. Ehhez öröklött közösségi kultúrája alig kínál útbaigazítást. Inkább ismétlődő konfliktusokat idéz elő, hagyományos tudását mozgósítja az új helyzetben. A más stílusú közösségi kultúrába beleszületettek számára az érthetetlen-értelmetlen rítusok, a másmilyen ökológiai adottságok miatt alkalmatlan termelési eljárások személyes csődöt ígérnek. Úgy tűnik tehát, hogy a paraszti közösségben élőket kulturális reflexeik inkább visszatartották az áttelepüléstől. Mégis: a magyarországi telepítési-települési mozgalmak több évszázados története arról tanúskodik, hogy nem csupán az elháríthatatlan kényszer - pl. a hatalmi önkény embertelen döntése vagy a halálfélelem -, hanem a kedvezőbb életlehetőségek délibábos csábítása is újra meg újra lakóhely-változtatásra késztetett kisebb-nagyobb embercsoportokat. Ha ezek a csoportok folyamatosan vállalni merték a konfliktusokat ígérő bizonytalant, azért tették, mert bíztak alkalmazkodó-képességükben. Sőt az egymáshoz közeli falvakból származók körében gyorsabban lezajlott a közösséggé szerveződés. Néhány évtizedes együttlakás elegendő volt, ahhoz, hogy az együvé települtek olyan érdekcsoporttá, ha úgy tetszik közösséggé szerveződjenek, mely, ha úgy adódott, akár a szervezett továbbköltözést is véghez tudta vinni. A nagy migrációs mozgalmak közepette a „rejtőzködő mentalitás", a hasonulás eltökélt szándéka volt az új faluközösségek gyors megteremtődésének alapfeltétele. Ahová érkeztek a telepesek: Temes megye, Végvár Végvár Temes megye legnagyobb magyar lakosságú községe. Mai nevét 101 éves fennállásának emlékére 1895-ben nyerte el. A település képviselő-testülete 1892. máj. 2-án kérte a névváltoztatást, arra való tekintettel, „minthogy a község német hangzású neve - Rittberg - az összlakosság magyar voltának nem felel meg. " Végvár Temesvártól délkeletre a Temesközben fekszik, 37,9 km-nyi távolságra a megyeszékhelytől. Területe 8863 kh, lakóinak száma 2494, házak száma 533 (1900). Szántó 6621, kert 105, rét 224, szőlő beültetve 40, parlagon vagy kiirtott 50, legelő 746, erdő 651, terméketlen 464 kh. Az uradalmi birtok területe 2964 kh. Eredetileg a birtok a kincstáré volt, míg báró Sina Simon örököseitől az aradi Neumann Testvérek Féja Géza így ír: „Meglátogatom Sárpilis népkönyvtárának leghűségesebb olvasóját, özvegy Kurdi Pálnét, akit Dédanyának tisztel és becéz a falu. Beszélgettünk mindenféléről, s egyszerre csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy ő Temes megyében született. „Hát telepes családból való?" - kérdeztem meglepetve, mivel nem akarom a megbélyegző „jött" jelzőt használni. Dehogy telepes! Törzsökös sárközi család sarja: „ Az öregapám itt született, de később elment. " - „ Miért ment el ? " „ Mivel nem szeretett vízen járni meg halászni" - tehát fejlett paraszti hajlamai lehettek. A rideg jószág tartása, úgy látszik, nem volt elegendő a megélhetéshez, nyomtatni sem járhatott mindenki Baranyába, halászni kellett, „vízen járni", ehhez azonban nyilván megfelelő emberi alkat szükséges, hát inkább elment Temesbe, ahol föld kínálkozott. Midőn pedig lecsapolták itten a tengernyi „szabad vizet", visszaszállingózott az egész család, ősi jusson földet foglalni. Az sem elhanyagolható kérdés, hogy miért kaptak a sárközi magyarok annak idején Temesben földet? Hiszen telepítési politikánk holtponton vesztegelt. Dédanya megfejti a talányt: „Elébb németeket telepítettek Temesbe, ám dombos vidék volt az nagyon, nem lehetett két lóval szántani, hát elszökdöstek a németek. Mi is csak addig tartottunk ki, míg vissza nem jöttünk Sárközbe. " Dédanyóék 1892-ben kezdték meg a visszaszállingózást, bár a kapcsolatot addig sem veszítették el szülőföldjükkel, esztendőnként egyszer haza szekereztek helyszíni szemléket tartani, rokoni kapcsolatokat ápolni. Előbb öt férfi tért haza négy kocsival a kapott földön szántani-vetni. " - FEJA 1961. 81-82. A visszatérés után az elhagyott faluba való beilleszkedés könnyen ment. A visszaköltözött Korsós család (Korsós György Dunaháti Nagy Erzsébet) tagjai közül két leány még Végváron férjhez ment és hozta magával a férjét (Sárpilisen Oláh Mihály Korsós Erzsébet és Decsen Németh Mátyás - Korsós Lidia). A legényként és leányként a szülőkkel Sárpilisre költözött gyermekek is jól nősültek: Pál feleségül vette Decsen Korsós Évát (a család egy Sárpilisen maradt tagjának leszármazottját), András feleségül vette Sárpilisen Czeczei Erzsébetet, János pedig Decsen, a valamikori Pilisről elszármazott Jónás Kovács Zsófiát. A leányok közül az idősebb Julianna férjhez ment a decsi Szüts Lajoshoz, a fiatalabb Éva pedig (aki a család historikusa volt) Kurdi Pálhoz. A visszatérés után 1901-ben Korsós György - D. Nagy Erzsébet földbirtoka 6 kh. 1276 négyszögöl. A velük együtt Végvárról Sárpilisre költözött Fülöp András - Vass Lidia 14 kh 1221 négyszögöl föld felett rendelkezhetett. - TMÖL. Földmérési Igazgatóság 1901. Kataszteri birtokív - Sárpilis. 314