Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték. A középkorban a Sárközben fejlett tógazdálkodás, halászat folyt. A török korban azonban, különösen annak második felében, megszűnt a vizek szabályozása, gondozása. Ennek okát a közigazgatás rendezetlenségében, az állandó hadjárások létbizonytalanságában éppúgy kereshetjük, mint abban a kifejezett szándékban, hogy a Sárvíz folyása mellett lévő mocsárvárak, Janya, Palánk, Bátaszék egyre nagyobb és nehezebben megközelíthető ingovány gyűrűjébe kerüljenek. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte jobban, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. 1854-ben a terasz alatt Bátáig kanyargó Sárvizet más útra terelték. Ekkor a folyót, az egykori sárközi terület északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába, s ezzel 50 km-rel megrövidítették folyását. A Sárvíz, a névadó folyó így már nem ölelte többé körül a Sárközt, mely máig is Magyarország egyik jellegzetes tájegysége. A Duna és a Sárvíz által határolt területeken lévő Ocsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, - tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falvakhoz - számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb - a műveltség hasonlósága alapján - Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas

12 népét is. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás erősítette, tartotta fenn annyira, hogy felmerült az a gondolat a kutatók körében, hogy a zengőalji magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne vagy fordítva. Ezt azonban semmivel sem lehet bizonyítani. Valószínűbb, hogy egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult népesség és paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, amelyek közti teret nagyrészt német telepesek falvai töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon községek megyényi területek magyarságát, illetve maradékát őrizték meg.

13 Zentai János néprajzkutató tanulmányában továbbmegy, adatokkal bizonyítja, hogy „ha a ma még élő sárközi jellegű szélső településeket - OcsényErsekcsanád-Szeremle-Mohács-Belvárd -Pécsvárad-Wáralj a-Ocsény - a térképen egyenes vonallal összekötjük, tekintélyes területet kapunk. Bátran feltehetjük, hogy amikor itt a magyarság még nem pusztult ki, az egész - így körülhatárolt - területet a ma sárközinek mondott népcsoport elődei lakták. " Ilyen „vizes" környezetből érkeztek a sárközi telepesek Végvárra 1798 és 1803 között. Azonnal be is kapcsolódtak az itt formálódó közösség életébe, hiszen 1800-ban a bírói székben már a pilisi Korsós Péter ült. Ezt a posztot töltötte be 1811-ben, 1812-ben is, a közbe eső időben pedig esküdtként szerepel az iratokban, sőt még 1815-ben is esküdt. Ugyanebben az évben szerepel az esküdtek között Takács János és Németh András is. Báta: magyar mezőváros Tolna megyében a Duna és egy meredek hegy közé szorítva. Lakóinak száma: 2012 rk., 27 görög keleti, 413 réf., 6 izr. Szántóföldje és szőleje 2922 holdat foglal el, van tágas legelője is, a Duna szigetében erdeje s gyümölcsöse. Fehér bora igen keresett. Halászata jövedelmes. Sok dunai malmuk van. Lakói vagyonosak, de a Duna árja a várost is és határát is a töltések ellenére nagyon fenyegeti. (FÉNYES 1851.

1. 99.) Szeremle: magyar falu Bács-Kiskun megyében, Bajától délre, a Duna mellett sík területen fekszik, az árvíz csaknem minden évben meglátogatja. Lakóinak száma: 2213 réf., 32 ek., 30 görög keleti, 6 izr. Földe kövér televény, mely bár minden évben vettetik, s a zab-kukorica-tarlót kétszeres váltja fel mégis gazdagon fizet. De bőségesen trágyázzák is, mivel a ló-, különösen a szarvasmarha tenyésztés nemcsak földes, hanem a földtelen gazdáknál is virágzik. Az öregek pedig méhészkedéssel foglalkoznak. (FÉNYES 1851. IV: 127.) Váralja: magyar-német falu Tolna megye szélén, egy magas hegy tövében. Lakóinak száma: 870 réf., 320ev. 56 rk. Mészégetéssel foglalkoznak. Szőlőhegye s erdeje szép, rétje nem sok, de jó. (FÉNYES 1851. IV. 267.) Zengővárkony: magyar falu Baranya megyében a Mecsek hegység tövében. Lakóinak száma: 650 réf., 180 rk. Szántófölde kevés, de szőlőhegye tágas, erdeje szép, gyümölcse, gesztenyéje sok. (FÉNYES 1851. IV. 273.) Pécsvárad: magyar-német mezőváros Baranya megyében, a Mecsek lábánál. Lakóinak száma: 1950 rk.,820 réf., 42 görög keleti, 13 ev., 27 izr. (FÉNYES 1851. III. 213-214.) Hidas: német-magyar-szerb falu Baranya megyében. Lakóinak száma: 60 rk., 1173 német ev., 513 ref. 118 görög keleti, 9 izr. Termékeny határa bort, búzát s 2000 mázsánál több dohányt terem. (FÉNYES 1851. II. 107.) ZENTAI 1978. 5-43. Mohács: magyar-német-szerb mezőváros Baranya megyében, a Duna jobb partján. Lakóinak száma: 6758 rk., 1765 réf., 610 görög keleti, 5 ev. Határa nagy s mindent terem, szántóföldei jó búzát, alacsony dombokon fekvő szőlőskertjei meglehetős bort teremnek, a Duna-szigetben sok rétje, legelője és erdeje halászata is jelentős. Kereskedik borral, fával, gabonával, marhával, sertéssel, lóval, kőszénnel, gyapjúval, gubaccsal. (FÉNYES 1851. III. 111.) Belvárd: magyar-horvát falu Baranya megyében. Lakóinak száma: 410 réf., 379 rk. Határa termékeny. (FÉNYES 1851.

1. 114.) BALÁZS KOVÁCS 1996. 299. 307