Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)
Bartosiewicz László: Állatmaradványok Sárszentlőrinc – Birkajárás középkori földvárából
A vadállatmaradványok (őz, gímszarvas és mezei nyúl) aránya elenyésző (5%). Ilyen szinten a vadászat élelemszerzésben betöltött szerepéről szinte beszélni sem érdemes. A háziállat-maradványok nagy részarányából ítélve feltételezhető, hogy a vár lakóinak élelmezésében a közeli Alegres falu népe is közreműködött, noha erre vonatkozó írásos feljegyzések nem maradtak fenn. Az egyetlen halcsont, noha számos történetileg érdekes kérdést vet fel, önmagában ugyancsak kevés húst képviselhetett. Az állatcsontanyag összetétele Hangsúlyozandó, hogy a Sárszentlőrinc-Birkajáráson feltárt zoológiai leletanyag rendkívül kicsi, körülbelül annyi csontot tartalmaz mint egyetlen emlősállat csontváza. Annál örvendetesebb, hogy jelenlegi ismereteink alapján, viszonylag híven tükrözi a más, nagyobb középkori lelőhelyeken kialakult állathasznosítási képet. A szarvasmarháésontok részaránya meghaladja a meghatározható csontok felét. A juh- és/vagy kecske-, illetve baromficsontok 12-12%-kal szerepelnek. A sertéscsontok gyakorisága ennél valamivel nagyobb. A vadállatok maradványai a meghatározható töredékek 5%-át alkották. Noha kisszámú adatból százalékot számítani nem érdemes, a szemléletesség kedvéért az egyes állatfajok maradványainak arányait a 2. ábrán foglaltam össze. A körgrafikon az Árpád-kor 15 meghatározható csontját is tartalmazza, hiszen azok nem ütnek el a későbbi korok fajösszetételétől. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az állatmaradványok döntő többsége háziállatokból származik, ami összefügg az élelemszerző vadászat viszonylagos háttérbe szorulásával, illetve a vadászat privilégiumából eredő feltételezett korlátozásokkal a középkor idején. Szarvasmarha - Bos taurus (Linné 1758) Amint arról már szó esett, a lelőhely anyagának legtöbb darabja szarvasmarhából származik. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az állattartásban ez a faj uralkodott. Számos lelőhely vizsgálatával sikerült számszerűen is kimutatni, hogy a nagyobb termetű állatfajok csontjaiból származó töredékek hosszúsága alig haladja meg a kisebb fajok hasonló csontszilánkjainak méretét. Ennek oka kettős: a nagyméretű csontok mechanikai ellenállása viszonylag kisebb, így természetes töredezésük is általában erős. Ugyanakkor a sütésfőzés során a nagyobb csontokat szándékosan is alaposabban feldarabolták. Ez a fémszerszámok elterjedésével különösen fontos meghatározó jelenséggé vált. A sárszentlőrinci csontanyag több darabján is láthatók éles késekkel, bárdokkal ejtett vágásnyomok. Kétségtelen azonban, hogy a marhahús fontos volt a feltárt településrészleten egykor éltek táplálkozásában. Noha a csontméretek száma kicsiny, a nem mérhető darabokon is látható nagyságkülönbség. Feltehető, hogy a késői középkorra kialakult kisebb és nagyobb alakok (nem feltétlenül a mai értelemben vett „fajták") maradványaival van dolgunk, amelyek közül az utóbbi például nagytestű igavonó ökröket is jelenthet. A kis anyagban azonban a munkavégzésre utaló csontelváltozásokat nem sikerült azonosítani. Házijuh - Ovis aries (Linné 1758) A juhból, illetve a juhból vagy kecskéből származó csonttöredékek a leletanyag 12%-át alkotják, nem sokkal maradnak el a sertéscsontok számától. A csontok jelentős része nem egyértelműen határozható meg, de kecskecsontot nem sikerült azonosítani az anyagban. Feltételezhető, hogy a Tolnai-Hegyhát lábának dombos szárazulatai kedveztek a jó minőségű juhlegelők kialakulásának. A lelőhely újkori „Birkajárás" nevének fennmaradása nyilván nem véletlen. A középkorra természetesen a húshasznosítás mellett a juhok gyapjúhasznosításával is bizton számolhatunk. Házidisznó - Sus (scrofa) domesticusi (Brisson 1762) A sertéscsontok viszonylag nagy számának környezettani értelmezése az, hogy a földvár közvetlen közelségében nem csak a Sió vizenyős ártere, de valamiféle makkoltatásra alkalmas erdő vagy csalitos is 3 BARTOSIEWICZ 1990 4 BARTOSIEWICZ1991. 198
