Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 21. (Szekszárd, 1999)

Horváth Tünde–Kozák Miklós–Pető Anna: Bölcske–Vörösgyar bronzkori tell település kőanyagának komplex (petrográfiai, régészeti) feldolgozása

A tell ásatásának rövid története 1965-ben Nováki Gy. a Duna felőli szakadék szélén 4 méterre nyitotta meg az egyaránt 5x9 méteres alapterületű „A" és „D" blokkokat, melyeket a későbbiek során egybebontottak. (8-9.kép: az egykori szelvények ábrázolása.) Mindkét szelvényben erős réteghullámzást figyelt meg az ásató. Az „A" szelvényt négyzetméterekre osztva, ásónyomos technikával ásták. Az eredménytelenség miatt az ásató a „D" szelvényben újabb módszerrel próbálkozott: 5x1 méteres kutatóárkokat nyitott, melyeket méterenként osztottak fel és szeleteltek. Az eredmény - a leletanyag mennyiségét és minőségét tekintve -jobb volt, de nem láttak át nagy felületeket, ezért a településszerkezet teljesen ismeretlen maradt

8

. (13.kép 1.) Az „E" szelvény esetében (szintén 5x9 méteres alapterülettel) sokkal előnyösebbek voltak a terepadottságok, ezért a leletanyagot feldolgozó Poroszlai I. e szelvény adatait vette alapul az időrendi és kulturális szétválasztásnál, és ehhez viszonyította az A és D szelvényeket.

9 A feltárt szelvények kb. 140 négyzetméternyi alapterületűek, 4-6,5 méteres mélységig átkutatva. A telep élete a nagyrévi kultúra legkorábbi leletanyagával, az un. proto-Ökörhalom fázissal kezdődik, mely az őshumuszon 20-60 cm-es vastagságban jelentkezett. Hiányzik az alsóbb Duna-menti szakaszok telijein megjelenő un. Somogyvár-proto-Nagyrév jellegű leletanyag.

10 A proto-Ökörhalom fázis a klasszikus Ökörhalom, a Szigetszentmiklósi és a késői, Kulcsi fázisokon keresztül a Nagyrévi kultúra teljes spektrumát adja, 250-320 cm-es rétegsorral képviselve azt a teilen. A tószegi Laposhalmon kívül az eddigi legvastagabb Nagyrévi rétegsorral találkozunk a lelőhelyen. A Nagyrév-Vatya váltás észrevétlen átfejiődésként jelentkezik. Az egyetlen elválasztó elem az ekkortól fellépő mészbetétes import kerámia a település leletanyagában. A telepet feltehetően a Vatya kultúra időszakában erődítik meg, így annak középső szakaszától a kultúra által kiépített földvárrendszer tagjává válik. (7.kép: vatyai földvárak összesítő térképe, 6. számmal Bölcske-Vörösgyír.) A Vatya kultúra III., fejlett szakaszában a kerámia Szőreg-Gerjen hatásra egyre jobb minőségübbé válik. Az élet a koszideri korszak előtt megszűnik a teilen. Előre megfontolt szándékkal ürítik ki lakói, magukkal vive az értékes tárgyakat. A változást az Észak-dunántúli mészbetétes edények népének elmozdulása okozhatta. A proto-Szeremle típusú anyag jelzi a felső rétegben a Dél-dunántúlra költözött Észak-dunántúli népesség találkozását a Vatya III. népességgel. A találkozásból azonban nem alakult ki az a fajta utóélet, melyet Koszideri korszaknak, ebben a régióban pedig Szeremle kultúrának nevezünk. A teli időrendjét és rétegspektrumát tekintve a nagykőrösi Földvár a legközelebbi párhuzama

11

. Bölcske-Vörösgyír környékének földrajzi és földtani adottságai A Dunaföldvártól közel 10 km-re, D-re, a dunai magasparton elhelyezkedő teli-település ma Tolna-megye területére esik. A jelenleg érvényes földrajzi tájbeosztás szerint a Közép-Mezőföld, mint kistáj részét képezi. Ez a terület a 100 és 200 m közötti tengerszint feletti magasságú, pleisztocén lösszel fedett hordalékkúp síkság. Aljzatszerkezete és ennek fiatal mozgásai meghatározták völgyeinek lefutását, amelyeket a folyóvízi erózió alakított ki mai formájára. A löszplató két nagyobb egységre tagolódik, mindkettőn gyakoriak az eróziós-deráziós morfológiai jelenségek. Az ÉK-DNy-i csapású egységek a Duna felé 10-30 m-es löszfallal futnak ki. A vizsgált teli-település az ún. Sárbogárdi-löszplató szegélyén helyezkedik el. Környezete jól belátható, a Duna felöli oldala egyfajta természetes védettséget, másrészt közlekedési és halászati lehetőséget is nyújtott az egykori település lakóinak. A szerkezeti vonalakat követő patak- és folyóvölgyek É-D-i, ill. ÉNy-DK-i irányban jó közlekedési és tájékozódási vonalakat jelentettek. A térség természetes növénytakaróját a bronzkori kultúrák itteni megtelepedése idején tölgy-kőris-szil ligeterdők, gyöngyvirágos tölgyesek és tatárjuharos lösztölgyesek, löszpusztarétek jellemezhették. Az erdőirtások és égetések, valamint a későbbi intenzív mezőgazdálkodás a táj növénytakarójának egykori arculatát mára már jelentősen megváltoztatta. E változások helyenként már az ártéri, vízkedvelő galériaerdőket is érintették. Az ember környezetátalakító hatásának következtében a térségben jellemző geológiai erózió természetes üteme megváltozott, jelentősen felgyorsult. Különösen a laza állapotú eolikus üledékek - esetünkben a lösz - esik könnyen áldozatául az eróziónak. A földvár ilyen szempontból kritikus helyen, a magaspart szegélyén épült, alig 10 m-re a 8 NOVÁKI-REGIUS 1967, 88. 9 POROSZLAI 1992/b '"SZABÓ 1992,35-193. " POROSZLAI 1988, 29-39. 62