Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20. (Szekszárd, 1998)

Gaál Attila: IV–V. századi kerámiaedények a Dunameder bölcskei (Tolna m.) szakaszáról

Értékelés A kotróhajó által felszínre hozott cserépedények mindegyike ugyanabból a szállítmányból származik ideértve a korábban és valamivel távolabbra talált egyetlen példányt is. Ezt a formajegyek és az anyagazonosság egyértelműen alátámasztja. A szállítóeszközre sajnos semmiből sem tudunk következtetni, mivel az erre vonatkozó adatok igen szegényesek és bizonytalanok. A kutatás során előkerült enyves égerből készült oszlop sem visz közelebb a kérdés megoldásához, hiszen ez a vízi építményeknél tudatosan használt fafajta egyaránt tartozhatott kikötőhöz, hídhoz(?), cölöpúthoz, vagy partvédelmi műtárgyhoz is. Az edényeket a rázkódással járó törésveszély csökkentése végett gondosan csomagolták. A szalmás csomagolási módot falusi fazekasaink egészen a legutóbbi időkig használták akkor, ha az árut közelebbi, vagy távolabbi vásárra kocsin kellett szállítani. Ez leginkább arra utalhat, hogy a fazekas vagy kereskedő az edényeket emberi vagy állati erővel mozgatott kerekes járművel révátkelőnél, kompon vagy hajón kívánta átszállítani a Dunán. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy ugyanilyen módon védve, de közvetlenül csónakba rakodva szállították az árut. A folyónak az a szakasza ahol a leletek előkerültek egészen a közelmúlt időkig révhelyként volt használatban. Erre utalnak a terület Kis rév, Kú-ré, Kún-rév elnevezései is, valamint Pesty Frigyes Helynévtárának 1885-ben kelt megjegyzése, mi szerint: „...A Bölcskei uradalom itt hajdan ré jogot gyakorolt, melyen az átellenben lakó kunok közlekedtek. "

6 Nagyon valószínű, hogy tárgyalt időszakunkban is ez a rész jelentette az utolsó biztonságos és viszonylag kényelmes átkelési helyet a Dunán, mielőtt a folyó a mai Bölcskétől egyre inkább kiszélesedő és Paksig húzódó jobbparti síkságon számos ágra szakadva nehezen járhatóvá tette a vidéket. Az edényekről megállapítható, hogy valamennyi jó korongolási technikával gyorskorongon készített, redukciós égetési technikával kiégetett, mérsékelten tűzálló szürke fazék. Anyagukban kevés csillámszemcse mellett esetenként igen nagy mennyiségben található a fehér, fekete, esetenként vöröses színű kőzúzalék, vagy szitált apró kavics, mint soványító anyag. A soványítás néha olyan nagy mértékű, hogy a külső felületen szinte dörzstálszerűen jelennek meg a fenti zúzalékszemcsék. Csaknem mindegyiknek fenekén megtalálható a korongról fonallal történő leválasztás nyoma egyre csökkenő átmérőjű, aszimmetrikus huroknyomok formájában. Az edényeken kifejezetten díszítésként felfogható felületi mintázat—egyetlen esettől eltekintve—nem fordul elő, de a többségnél megtalálható egy hol gyengébb, hol pedig erősebb bordázat, mely a korongolás során képződött. Ez olykor az edény teljes külső- és belső felületét beborítja, máskor pedig csak egy részét. Esetenként olyannyira hangsúlyos kivitelben, hogy az véleményünk szerint már tudatos díszítésnek is tekinthető. A korongolás technikáját látva nem valószínű, hogy valamennyi tárgyunk egy kéztől származik. Noha típusukat tekintve kevés kivétellel egyazon körbe tartoznak eltérések is megfigyelhetők. Sok esetben változik például az edény legszélesebb pontjának a helye, mely hol a felső egyharmadnál, hol pedig a fazék félmagasságában található. Egyes példányoknál megfigyelhető az is, hogy a korongolást követően a külső és belső felületet kézzel történő nyomkodással, belső elsimításokkal igyekeztek javítgatni. Az edények keményre égetettek, anyaguk nem mállekony, sőt több esetben a túlégetés jelei is észrevehetők. Ilyenkor a külső felület csaknem fekete vagy kékesfekete, fémesen csillogó, (ó.kép 3., 2.kép 4.) Égetési egyenetlenségekre utal az is, hogy nagy részük sötét, vagy éppen világos foltokkal tarkított, sok esetben az edény egyik fele világosszürke, a másik pedig sötét. A töredékek esetében azon is megfigyelhető a redukciós égetési technika nem igazán tökéletes alkalmazása, hogy a külső és belső felület szürke, míg a közbülső réteg barna, barnásszürke, vagy vöröses színű, oxidációs kiégésű. Ez többnyire a vastagfalú edényeknél, illetve a törésfelületek vastagabb részeinél szembetűnő. Feltűnő, hogy a szállított edények között elég sok a deformálódott, hibás darab. Ez a száradás előtti deformáció főként az ép edények és töredékek szájpereménél, ritkábban az edény falán figyelhető meg.(2.kép 2. - a felső sornál, 3.kép 14., 4.kép 1., 5.kép 1-3., ó.kép 1., ll-12.kép 7.) Külön kell szólnunk az edények szájpereméről valamint a nyak- és vállrész kialakításáról. A szájperemek többsége felül nagyon enyhén domború, vagy csaknem teljesen lapos. A tizenkilenc ép edény közül nyolcnál a perem belső oldala profilozott, vagyis a fedő számára tagoltan peremezett. A közölt tizenhét darab peremtöredéknél négy esetben fordul elő ugyanez, viszont egyetlen fedőt vagy fedőtöredéket sem találtunk. Maga a perem általában enyhén kihajló, 6 GAÁL-KŐHEGYI 1973, 308. valamint TMFN 1981, 169. 25