Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20. (Szekszárd, 1998)
Szilágyi Miklós: Szekszárd és Sárköz Jankó János naplójában
A forrásközlés szabályai szerint teszem közzé a naplórészletet, azaz jegyzetekkel kísérem a betűhíven közölt szöveget. Egyrészt kiegészítő információkkal igyekszem „hitelesíteni" a benne foglalt, önmagában nem eléggé egyértelmű, esetleg nem egészen pontos néprajzi érdekű közléseket. Másrészt arra is rámutatok, hogy miminden - akkortájt, de még évtizedekkel később is - etnográfusi érdeklődésre számot tartó népéleti jelenség keltette fel Jankó figyelmét. Olymódon persze, hogy az elterjedési területet, a művelődéstörténeti távlatot felvillantva azonnal értelmezte is - jórészt máig érvényesen! -, hogy mit miért tart a szekszárdi múzeum gyűjteményében, az iccsei pákásztanyán vagy a sárközi falvakban tanulságosnak, érdekesnek, különlegesnek. Jegyzeteim pontról-pontra rámutatnak ugyan a szöveg forrásértékére, azt mégsem árt előzetesen is hangsúlyozni, hogy nemcsak a páratlanul gazdag, s még mindig újabb meg újabb meglepetéseket tartogató Jankó-életmű, illetve Tolna megye néprajzi képének további árnyalása szempontjából van kivételes forrásértéke, tudománytörténeti jelentősége a naplónak. Komoly a forrásértéke a Tolnavármegyei Múzeum létrejöttének és első esztendeinek alaposabb megismerése tekintetében is. Noha a korai gyűjtésű tárgyi anyagban felmérhetetlenül nagyok voltak a háborús veszteségek, az egykorú gyűjteményismertetések és múzeumkalauzok valamelyest tájékoztatnak róla, hogy milyen lehetett az előbb a gimnázium termeiben, majd végleges helyén: a múzeumpalotában megnyitott kiállítás. 10 Ezekhez a beszámolókhoz képest tartalmaz adatszerű újdonságokat - különösen a néprajzi gyűjteménynek a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályáéhoz képest kimagasló értéket képviselő tárgycsoportjainak gondos leírása miatt - a Jankó-napló. Méginkább figyelmet érdemel, hogy Jankó - megfellebbezhetetlen egyértelműséggel - az ősrégész Wosinsky Mór személyes teljesítményének tekinti az 1900. őszére kialakult néprajzi gyűjtemény egészét - ha nem is méltatja szakképzett etnográfusként, csupán szorgalmas gyűjtőként. Wosinsky érdemeinek elismerésén persze nincs mit csodálkoznunk, hiszen pl. a közvetlen munkatárs Kovách Aladár is ugyanígy láttatta a szakmai közvéleménnyel az alapító igazgató karizmatikus személyiségét: „Az 1897-ik év a küzdelmek éve volt. Szerencsés voltam, hogy Wosinsky igazgató úrnak annyit, a mennyit tudtam, kezdettől fogva segíthettem; láttam a munkát, hogy mit képes egyetlen ember törhetetlen akarata és lángbuzgalma véghez vinni. Az az feltűnő inkább, hogy mennyire nem volt jó véleménnyel Jankó vendéglátójának legközelebbi segítőtársairól: a „múzeumi emberekről"! Hiszen számontartjuk Haughnak is, Kovách Aladárnak is - Wosinskyéhoz ugyan nem mérhető - a múzeumot is, valamelyik szaktudományt is valamelyest gazdagító életművét. Feltételezhetjük persze, hogy Jankó a „vesébe látott", ezért „tudott" pl. Haugh bizonyosan ki nem mondott legfőbb vágyáról-szándékáról: az épülő múzeumi lakás megszerzéséről. Valószínűbb azonban ennél, hogy nem csupán a saját benyomásait fogalmazta elmarasztaló ítéletté Jankó, hanem Wosinskynak a munkatársakkal kapcsolatos elégedetlenségét-türelmetlenségét: az olykor keserűségig fokozódó társtalanság-érzést közvetítette. Ha pedig arra keresünk választ, hogy miért volt ennyire elégedetlen Wosinsky az amúgy derekasan dolgozó, szolgálatkész önkéntes munkatársaival, Haugh Béla róla adott jellemzésében alighanem megtaláljuk a legfőbb motívumot: „Amit elgondolt, azt lehetőleg rögtön meg is valósította, vagy legalább is azonnal hozzáfogott a kivitelhez. Türelmetlen gyorsasággal dolgozott, s azt szerette volna, ha mások is kövessék rohanásában. " Az ilyen és hasonló „rejtőzködő" információk megkeresése azonban az eljövendő múzeumtörténeti kutatások feladata! 10 L. pl. Haugh 1902; Kovách 1904a, 1909. 11 Kovách 1904a: 147. 12 Haugh 1908: 159. 250
