Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20. (Szekszárd, 1998)

Gaál Attila: IV–V. századi kerámiaedények a Dunameder bölcskei (Tolna m.) szakaszáról

földre. Ezt érdekes alakja miatt egy darabig megőrizték. Később megrepedezett, töredezni kezdett, végül nyomaveszett. Vasalással ellátott deszkadarabok is előkerültek az edénylelet közeléből, de összetartozásukat egyik szemtanú sem állította határozottan. Az edénylelet felkeltette a kotróhajókat gyakran felkereső akasztói magángyűjtő állatorvos, Dr. Bozi Róbert figyelmét aki általában a vízből előkerült ősállatcsontokat szokta megvásárolni a hajósoktól. Abban a hiszemben, hogy az edények a középkorból származnak megvásárolt tizenhárom darab ép, illetve töredékes, de teljes profillal bíró szürke fazekat és két ládányi ugyaninnen származó szürke fazéktöredéket. Rajta kívül a Tiszaroffon lakó hajós, Vankó György vitt haza egy ép, egy kiegészíthető edényt és egy nagyobb peremtöredéket. Ugyancsak két kiegészíthető edény került a leletet bejelentő bölcskei Szécsi Attila tulajdonába. További egy darab ép edényt vett magához Tóth István a 706-Z hajó kapitánya. Ez az egyetlen darab, melyet nem sikerült megvizsgálni és lefényképezni, mert tulajdonosának állítása szerint az edény leesett, összetört, darabjait pedig eldobták (?). Ennek az egynek a kivételével a feldolgozás idejére valamennyi bekerült a szekszárdi múzeumba, ahol tisztítottuk és kiegészítettük őket. Közülük Dr. Bozi Róberttől megszereztünk gyűjteményünk számára két fazekat, valamint az összes töredéket. Utóbbiakból a töredékek nagy száma és a friss törésfelületek ellenére is csak további két edényt sikerült összeállítani. Ez azzal magyarázható, hogy a merítéksorról az uszályba kerülő anyagból csak az ép edényeket valamint a felszínen látható töredékeket emelték ki. A cca. 1 m szélességben alázúduló sóder a töredékek nagy részét azonnal eltemette, s ezek csak a partra történő kirakás során bukkanhattak ismét elő. Sajnos ennek rendszere olyan, hogy az anyagot nagyság szerint szétválasztó osztályozóra csak akkor kerül a sóder, ha nincs várakozó autó. Ha van, akkor azonnal „kocsira kerül" és a benne lévő minden idegen anyaggal együtt a távoli felhasználóhoz szállítják. így a rakodónál csak azok a töredékek kerülhettek elő, melyeket az osztályozóra kerülő anyagban voltak. A többi örökre elveszett. A visszaemlékezők véleménye megoszlik az edények számát illetően. Volt aki több százra becsülte, volt aki csak néhányszor tíz darabra taksálta számukat. Tény az, hogy az ép edények kis száma ugyanúgy félrevezető lehet, mint a töredékek látványosan nagy tömege. Kutatások a lelet elmondás szerinti helyszínén 1997 késő őszén egy megfelelő vízállásnál felkerestük a hajósok által megadott helyszínt és a dunaújvárosi könnyűbúvárok közreműködésével merüléseket hajtottunk végre azzal a céllal, hogy további leleteket keressünk. (13.kép 1-2.) Elsősorban a visszadobált deszkákat, és más fa maradványokat szerettük volna megtalálni tisztázva ezzel azt, hogy milyen szállítóeszközről estek a tárgyak a vízbe, esetleg a parti mocsaras területre. A kotrás eredményeként kialakult „visszaforgó" víz addigra azonban olyan nagy mennyiségű iszapot rakott le az érintett területen, hogy az abban elfekvő vékonyabb deszkákat sajnos nem sikerült megtalálnunk. Felszínre hoztunk viszont egy 0,4 m átmérőjű oszlopmaradványt, melyet friss törése alapján a kotróhajó mozdított ki eredeti helyéről, (ó.kép 4.) Az elvégzett anyagvizsgálat alapján az oszlop a Duna menti ártéri erdőkben őshonos enyves égerből (Alnus glutinosa) készült. Ez a fafajta kedvező tulajdonságai miatt kiválóan alkalmas volt hidak, cölöputak és más vízben, illetve mocsaras talajban álló objektumok építéséhez, gáterősítésekhez.

3 Egyéb lelet, vélhetően éppen a vastag fenékiszapnak köszönhetően nem került elő. Ide kívánkozik még egy visszaemlékezés, mely szerint a Vankó György tulajdonában lévő egyik edényt nem a többivel együtt találták meg, hanem napokkal korábban kb. 80 méterrel délebbre. Ez arra is utalhat, hogy a vízbeesett rakomány egyes ép darabjai mindaddig amíg a hullámzás, vagy sérülés miatt meg nem teltek vízzel lefelé úsztak a Dunán. A szállítmány elvesztését okozó baleset ezek szerint tehát nem parti mocsaras területen, hanem már az élő folyón következett be. 3 BABOS-FILO-SOMKUTI 1979, 176-178. - Ez a fafajta tocsogós árterületeken, illetve lápvidékeken él. Ilyen például az ócsai láptér, ahol ma is megtalálható. Felsorolt felhasználási formáknak kimondottan kedvez az, hogy eredeti tulajdonságait és terhelhetőségét vízben tovább megtartja, mint szárazon történő alkalmazása esetén. (Vízben 500 év, szárazon 400 év). Ugyanez a tölgyfa esetében vízben 500 év, szárazon 800 év.(U.ott. : 189 -191.) 20