Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

a vőfélyek kérik fel egy-egy táncra az újasszonyt. Ebéd után kiürítik a kocsma nagyterméből az asztalokat és székeket, hogy este hét óráig, a vacsora kezdetéig ott ropják a táncot. Hajnali háromkor „kisöprúzik" az ifjú párt, menjenek haza pihenni. (Mielőtt erre sor kerül, az ifjú pár „egymásra táncol", azaz egymással táncol, majd a menyasszony fejéről leveszik a koszorút s kontykendőbe kötik. A férj derekára fehér kötényt kötnek.) A násznép, amíg bírta folytatta a táncot. Reggel hét órakor néhány fiatalember fölkeresi a közeli utcákban lakó, de már pihenni tért ifjakat, fölkeltik, majd egy hosszú kötéllel jelképesen „megfogják" őket, s zeneszóval a kocsmához mennek, hogy néhány órát mulassanak együtt. Délután, úgy-ahogy pihenten folytatódott a hejehujás dínomdánom, a gazdagok lakodalmában. A szegénysorokon, ahol délután háromkor volt az esküvő, csökkentett létszámú zenekar szórakoztatta éjfélig a násznépet. Eszükbe sem juthatott, hogy azokra a mókákra rávegyék (s busás gázsival jutalmazzák) a zenészeket, mint amit a gazdagok lakodalmán és a vadászok vacsoravendégei szórakoztatására megtettek. Az történt ugyanis: minthogy a nagybőgős és a csellós hangszere a padlón állt, s a vonót az asztallap szintje alatt húzták, ezért éjfélkor a gazda felszólítására felültek vagy felálltak az asztalra, s ott muzsikáltak tovább, míg azok, akiknek hangszere eddig „fent" volt (a hegedűsök és fúvósok) az asztal alá lettek bújtatva, hogy „lent" muzsikáljanak/ 3. A búcsú A magyarországi reformátusoknál ismeretlen az a Némethonból átörökített szokás, amit Mórágyon búcsúnak (Kirchweih - Kirmes - Khárp) hívtak, s amely az évtizedek múlásával olyannyira elveszítette vallásos jellegét, hogy „nach altem Gebrauch" - régi szokás szerint - búcsú napján még istentiszteletet sem tartottak. Az eredetileg első templomuk felszentelésének emlékünnepe evő-ivó, mulatozó alkalommá vált. A Sárközben „torkos búcsú"-nak hívták. Ha Mindenszentek a hét második felére esett, akkor a reformáció ünnepét a következő vasárnap ülték meg a búcsúval együtt. Sík Endre lelkész feljegyzése és a mórágyi németek szóbeli tájékoztatása alapján bemutatom a 3 napos búcsú teljes menetét." Négy héttel e nevezetes alkalom előtt a falu ifjúsága ún. „előbúcsút" (Vorkirchweih) tartott, s azon két-két búcsúlegényt (Kirchweihburschen) választott, akik az alsó- és felsőfalubeli lányok közül párt választottak (Kirchweihmädchen) maguknak. Az előző évi legényeket megbízták a zenészek felfogadásával és a bátaszéki vásárban a búcsúkendő (Kirch weihtuch) beszerzésével. Tombolajegyeket árusítottak, abból megvették a búcsúkendőként Mórágyon is közkedvelt zöld színű berlinerkendőt. Az idei búcsúlegények megvették a kalapjukra fölvarrandó csokrokat. A búcsú első napjára virradó éjszaka a fiúk csapatostul mentek az erdőbe, hogy póznának alkalmas fát (Khárvestám) hozzanak be a faluba a vállukon. Kakasszóra az alsó- és felsőfalu kocsmaudvarán állniok kellett a búcsúkendővel és szalagokkal feldíszített fáknak, s amíg a délelőtti ünnepség el nem kezdődött, fölváltva őrizték a fát, tartva attól, hogy pajkos fiatalok felmásznak és leszedik onnan a színes kendőt. A búcsúba érkezett, főként sárközi rokonok, barátok, vendéglátó gazdáikkal együtt feszült figyelemmel gyülekeztek a kocsmaudvarokon. A színes népviseletbe öltözött morágyiak és sárköziek pompás látványt nyújtottak. Az ünnepséget a zenekar három marssal nyitotta meg, majd a búcsúlegények párjukkal (kik csokrot tartottak kezükben) háromszor körbetáncolták a búcsúfát. A legidősebb idei búcsúlegény hosszú köszöntőversbe kezdett, az előző évi pedig borral kínálta a körülötte állókat. Ezt követően a közönség betolongott a kocsma tánctermébe, ahol a délelőtti program három tánccal zárult. Onnan hazatérve pazar, az év többi ünnepéhez képest feltűnően gazdag ebéd fogadta a családot és vendégeit. A déli eszem-iszom után, három óra körül a kocsmákban szinte szünet nélkül szólt a muzsika, ropták a táncot. A zenészek csak vacsoraidőben fújhatták ki magukat kissé. Az öregek éjfél körül hazamentek pihenni, a fiatalok kitartottak reggelig. Hétfőn délután két órakor folytatódott s kedd hajnalig tartott a tánc. Mind az alsó-, mind a felsőfaluban így teltek a napok, majd a harmadik nap (kedd) délután az alsófalu népe felkerekedett s meglátogatta a felvégieket a kocsmájukban. Ez a szokás csak újabban jött divatba. Korábban oly nagy volt a két falurész népe közti feszültség, hogy 50 Schäfer Konrád és neje közlése 51 A Wiandt Andrással készített riportot Garayné Braxmair Mária az „Angaben zur Geschieht und Volkskunde der Deutschen des Dorfes Mórágy" c. tanári szakdolgozatában közölte. Pécs, 1974. 52 A kb. 8 m magas tölgyfát az előző évi búcsúlegények hozták be kocsikerekeken a Schnockentalból, mély gödörbe állították, mert a 3 hét múlva bekövetkező utóbúcsúig („búcsútemetésig" - „Khárppögrávö") szilárdan kellett állnia. Schäfer Konrád közlése. 53 Schäfer Konrádné szerint nem körbetáncolták (mint más falvakban), hanem csak körbejárták a búcsúfát. Tőle való az az információ is, hogy alma és egy üveg bor is díszítette a fát, s hajdan nem berlinerkendő, hanem színpompás, tarka kásmírkendő került a fa tetejére. 54 Schäfer Konrádné magnószalagra mondta a német nyelvű vendégköszöntő verset. Minden szakasz végén „Pfíefart"-t kiáltott, ami éljenzést jelent. „Es ist bekannt ihr liebe Leit / das wir unsere Kirchweih feuern heit / dazu wünsche ich grosz und klein / dasz ein jeder soll lustig sein ! - Pfiefart! Allhier auf unserem Kirchweihfest / will ich nicht vergessen das aller best / einem jedem Haus für seinen Gast ein fettes Schwein / ein GÍaschen Wein / dabei sollen alle Fröhlich sein. - Pfiefart! Nun so will ich meinen Spruch vollenden / und mich an alle Freunden und Kameraden wenden / ich will es einen jeden raten / das er in Zank und Streit nicht gerade / sondern in Friede und Einigkeit / alle mit einander lustig seid / dazu haben wir einen guten Wein / das soll uns alle zur Gesundheit sein. - Pfiefart! 289