Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

II. Az anyagi kultúra 1. A mórágyi ház és lakberendezése Elöljáróban magyarázatra szorul a címadás. A hajlékul szolgáló helyek egy része még a II. világháború végén is homokkőbe vájt pincelakás volt. Akkor ürítették ki őket, amikor 1946/47-ben a sváb lakosság többségét Németországba kitelepítették, s helyükre költöztették a „HieF'-belieket. Megyeszerte ismertek voltak a „barlanglakásnak" is titulált, lösz- vagy homokkőfalba fúrt, ill. vájt pincelakások. Többnyire a falvak külterületén, néha ún. országút mentén, domboldalba vágva egy kis udvart, onnan a falba továbbhatolva kb. 2-2,5 m széles, legfeljebb 2 m magas félkörívű lakószoba-konyhás helyiséget alakítottak ki. A lakás mélysége akár 3-4 méteres is lehetett. Többnyire nem boltozták ki égetett téglával (egyetlen fala, melyen az ajtó és kis ablak volt kialakítva, vályogtéglából lett emelve). Ez életveszélyt rejtett magában. Szemtanúja voltam a 187. házszámot viselő barlanglakás hátsó fala kisebb beomlásának, amely csaknem maga alá temette a háromgyermekes anyát. Regölyben egy barlanglakásban a földcsuszamlás miatt nyolcan haltak meg. Ebből okulva a vármegye építési szabályrendeletét módosították: 3 éven belül, azaz 1930-ig az összes barlanglakást ki kell üríteni. Tolnában 1927-ben, a regölyi tragédia évében 19 község 325 barlanglakásában 965 ember élt. Mórágyon akkor 19 barlanglakást számláltak, bennük 62 lakóval. A mórágyi barlangfalbeomlás dátuma: 1942 ősze. Még egy kicsit a barlanglakásoknál maradva: ma is látható mutatóban Mórágyon, immár téglával boltozott pincelakás. Ali. világháború előtt, a meleg jobb megtartása és biztonságosabbnak vélt alacsony barlanglakások többségének boltozatát éppúgy betapasztották polyvás sárral, mint a házak falát. Egy hét múlva simító tapasztassál (lótrágyával, finom polyvával kevert sárral) vastagították és „hőszigeteltek" a falat, amely ekkor eltüntette az egyenetlenséget. A simítósár nagy gonddal készül. Addig kell taposni, míg úgy nem szuszog, mint a jó kenyértészta dagasztás közben. A falak kiszáradását a meszelés követte. A többnyire száraz barlanglakásokat évente kétszer kimeszelték. Nem sok időbe telt a szerény bútorzat (két ágy, egy-egy szekrény és asztal, stelázsi) kihordása az udvarba. A döngölt agyagpadlót, mely időnként kigödrösödött, csirkevérrel és disznósörtévei kevert sárral tapasztották (állítólag ettől lett időálló), a család nő tagjai az utcán felszedett marha- és tehéntrágyás sárgafölddel „fölmázolták". A barlanglakás telkén, bal oldalt kemencét, jobbról tárolópincét vájtak ki. Minthogy nem volt külön mosókonyha, ebben a pincében mosták ki az ágyneműt és alsóneműeket (nyáron az udvaron), ugyanott állt a főzőüstház vályogból, amelyben a malacoknak a krumplit főzték. Az udvarban szorítottak helyet a disznóólnak és tyúkketreceknek, a kukoricagórénak, ott alakították ki az árnyékszéket és a trágyadombot. Kútfúrásra nem kaptak engedélyt. Forráshoz kellett menni vizet szerezni. Mosásra, állatok etetésére kiválóan alkalmas volt a vadárok vize. Községi kutak csak a házak egyik másika előtt voltak, jó nagy távolságra egymástól. A poros, illetve sáros úttól fűzfavessző-, bodza- és napraforgószárból összeeszkábált kerítések „védték", ill. választották el a pincelakások portáját. Barlanglakásban leélni az életet - ezt nem tűzhette senki maga elé. Aki csak tehette megtette, s ha nem jön közbe a II. világháború (mely éppen a legkiszolgáltatottabb népréteget csonkította meg), akkor a barlanglakók a telkükön kis házakat emeltek volna abból a vályogtéglából, amelyeket bérmunkában maguk vetettek. Az agyag ott volt a közelben, szintúgy a sárkészítéshez szükséges víz (hiszen a mórágyi „Hulper"-beli barlanglakások a faluból kikanyargó vizesárok mellett voltak). Nem lumpen elemek, hanem korányai munkások, napszámba, s a szállásokra mezőgazdasági munkára járó nagycsaládos emberek laktak a külsőleg vigasztalan, bent szegényes, de tisztán tartott pincelakásokban. A mórágyi ház külsején szembetűnő az elhanyagoltság, mert a döngöléssel mintegy befejezettnek vélték az építkezést, vakolatlan maradt évtizedeken át (ma is áll még elől-hátul vakolatlan régi ház!). Többnyire csak az ablakoknak szántak vakolatkeretet, s miután e kereteket kimeszelték, az egykori református lelkész hasonlatát kölcsönözve, ezek a 9 házak, mint a pápaszemes vénasszonyok, úgy kémlelték az utcát. A ház lakrészeibe az udvar felől, a konyhán keresztül jutottak. Magyar és német, katolikus és protestáns ember legkihasználtabb helysége volt a konyha. Kezdetben a mórágyiak konyhájának a mennyezete csak félig takarja el a helységet, a másik szabadkéménybe torkollik, amely viszont a betekintést előírói egy mestergerendától a mennyezetig emelt szemöldökfal zárta le. A kéményboltozatba épített két füstölőrúd közül arról, amely a szemöldökfalhoz közelebb állt, erős lánc lógott le a kéménynyílás alatt levő sütőkemencére, melynek tetején kiképeztek egy mélyedést, ez lett a Feuerhard. A láncon függött a „Kroppe" (öntöttvas bogrács). A kemence falhoz szögellő része felett fapadkát emeltek, ezen tartották, többet között, a Pfannet (3 lábú öntöttvas lábas), a pontosan ráülő, felfordítva fedélként használt, 3 lábú öntöttvas serpenyőt (Pfannendeckel). Minthogy a mai értelemben vett sütőt nem használtak, réteskészítéshez ezt a serpenyőt használták lábra állítva és agyaglábassal leborítva. Mosogatáshoz famedence járta. A konyhai mestergerendára, a szemöldökfal külső oldalára, deszkapolcot erősítettek, 8 Tolnamegyei Újság 1928. június 9. Barlanglakások Tolna vármegyében. - Évszázadokon át 3. 1990. 312. 9 Sík (Schick) Endre: Mórágy község története (továbbiakban: Sík}. 7. Kézirat másolata a szerző birtokában. 280