Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

hférfiakra háruló téli időszaki munkák közé sorolták a szántókra és a szőlőkbe (oda gyakorta kosarakban a fejükön) viendő trágyázást. A határból visszatértükben kukoricaszárat, szénát, elvermelt marharépát pakoltak a szekérre. Mórágyon minden gazdának volt erdeje, ezért télen gyérítették az akácosokat, kivágták a tűzifának valót s a húsfüstöléshez kiásták a tuskókat is. Alkalmasint a pincesorról bort hoztak le a falubeli pincéhez. Boroshordókat javítottak, szőlőkarókat szabtak, fejsze-, kapa- és villanyeleket faragtak, majd üvegdarabkával sima fogásúra csiszolták. Szerszámokat élesítettek, készültek a disznóvágáshoz, ismerősöktől forrázóteknőt, köteleket, üstházat kölcsönöztek. Késő délután ellátták az állatokat abrakkal, itatóvízzel, almozták az istállót, előkészítették a másnapi abrakot. Mosdással, vacsorával, a másnapi teendők megbeszélésével nyugovóra tértek. Az esti kukoricafosztás és -morzsolás, többnyire társaságban, pihenésnek számított a kimerítő nyári munkákhoz képest. Pihenésnek foghatta fel téli napjait a mórágyi földműves, hiszen jóval később kelt fel és korábban, naplementekor abbahagyhatta dolgát. Lazább volt napi munkaprogramja is. A földművesélet nem ismert kíméletet. Minden épkézláb családtagnak kijutott a munkából. A nőre kettős feladat hárult: házastársként legyen gyermekeinek megszülője, felnevelője, a család élelmezője. Munkaerőként a porta rendben tartója, idősek istápolója, az aprójószág gondozója s mennél többet tartózkodjék a mezőn. Ha megözvegyül a családfő (márpedig sok fiatalasszonyt vitt sírba a gyermekágyi láz és egy sor ma már kisilabizálhatatlan betegség), a gyászidő elteltével újranősül, hiszen gyermekeinek anyára van szüksége. A női munka legfontosabbika a reggeli aprójószág-etetés és -itatás. A mezőre készülő munkások kosarába, hátizsákjába teszik az élelmet és italt korsóba, kannába. A gyermekek reggeliztetése és iskolába indítása után sor kerül az idős szülők ellátására. Meg kell fejni a teheneket, s fusson valamelyik gyerek vagy a cseléd a csarnokba. Hazajövet vásárlás. Délelőtt kerítettek sort az udvar és ólak kiseprésére, kerti növények ápolására, érett gyümölcsök leszedésére, télire való eltevésére; nem tartották magukat babonás szokásokhoz, ezért nyugodtan mostak, varrtak s javították a pacskert, ha az időjárás engedte. A szegényember „tehenét", a kecskét kikötötte, időnként arrább telepítette az udvar mögötti Hochstellon vagy az árokparton. Az aprójószág etetéséhez csalánt és füvet szedett, ahol talált, s azt apróra vágva, kukoricadarával dúsítva feletette kacsáival, libáival. Nyárvégeken sok ház portáján tilolták a kendert, téli estéken megfonták, majd elvitték a takácshoz, a vásznat felhasználták ágy- és asztalneműnek, köténynek, zsáknak és pacskertalpnak. Míg a férfinép zömmel a mezei munkával foglalatoskodott, az intenzív szőlőművelésbe bevonták az asszonyokat is. A kikapálás után elkezdték a szőlő metszését, amelyet a mórágyi tavaszi vásárig, április második szerdájáig be kellett fejezni. Ha ez nem sikerült, akkor a vásárból a szőlőbe siettek, folytatni a metszést. Szőlőmetszőnek azt az időszakot tartották a legjobbnak, amikor „az ember hátára hullik a barackvirág". Mórágyon nem volt szokásban a szóló' karózása. Nehéz elképzelni, hogy miként sikerült összefogni a földön szerteágazó venyigéket, hogy a kapálást körülötte elvégezzék, s az évi háromszori permetezés hatékony legyen. A módos szőlősgazdáknak állandó vevőjük volt a kadarkára. Weber János pincéjéből néha két 50 hl-es vasúti tartálykocsi is megtelt vörösborral. A vevő bécsi kereskedő volt. A gazdasági válság éveiben mélypontra süllyedt árak, átmenetileg, veszteségessé tették a szőlőtermelést. A bátaszéki és bonyhádi piacon csak nyolc fillért adtak a mórágyi bor literjéért. A csemegeszőlő jobb áron kelt el a piactereken. A mórágyi szőlősgazdák a feleségüket és cselédjüket bízták meg azzal, hogy a megrakott kosarakkal Hidasig vonaton, onnan Bonyhádra a Singer zsidó autóbuszán jussanak el a piactérre. 1. Aratás, behordás, cséplés A falu földterületének közel háromnegyede volt szántó, de csak töredékét vetették be kenyérgabonával. Helyette inkább más szemes termények, takarmányok termesztésére fordítottak figyelmet, mert azok fedezték a marha- és sertéstartás abrakigényét. A falu népének többsége vidéki uradalmakban részes aratást vállalt. Már kora tavasszal összeállt a „banda", a templom és nagykocsma előtt az uradalmak megbízottai (köztük Bójás Tamás mórágyi borbély) ismertették a munkaszerződés feltételeit, első helyen azt, hogy hányad rész illeti meg az aratópárt. A bátaszéki Rosenberg Mátyás bérelte többek között a Teréziánum Furkó pusztai uradalmát, s kikötötte, hogy a búzatáblákon elburjánzott szúrós levelű acatot április, május hónapokban tüskeböködóvel irtsák ki az aratók. Nők és serdülő gyermekek mentek le a pusztára, a „szállásokra", ahol hosszú nyelű, fecskefarokra emlékeztető vasszerszámmal, az acatolóval a szárba szökött búza közül kipiszkálták a gyomnövényt. Ha ezt nem teszik, maguknak nehezítik meg a munkájukat, hiszen ez a tüskés növény nehezíti a kaszást az előrehaladásban, a marokszedőnek felsebzi a kezét s karját, de még a cséplőmunkások is szenvednek tőle. A mórágyiak szívesen jártak a Dombóvárhoz közeli Nosztányba, mert nagyobb részesedéshez jutottak, mint a 1 A mórágyi református egyház halotti anyakönyvei 2 Schäfer Konrád közlése 3 Weber János közlése 278