Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)
Mészáros Gyula: Régi mórágyi kerámia
l-jén létrejött telepítési szerződésben csak német származású családok szerepelnek. (1. kép) Ami érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a 18. század folyamán Magyarország területére betelepített német ajkú lakosok rendszerint kikötötték, hogy csak velük azonos nemzetiségű és vallású községbe hajlandók költözni. Időközben változik Mórágy possessora is: Egy 1736-ból keltezett „Bizonyságlevél" szerint, mely a fiágon magvaszakadt Kun Ferenc leányági örökösei - a földesúr négy árvája - és Kajdachi Zsigmond közötti birtokperrel kapcsolatos, Kun Ferenc ekkor már nincs életben. Mórágyot 1744-ben a Kliegl-család birtokában találjuk (Kun Klára Kliegl Ignácnak hitvese, Kun Terézia pedig Kliegl Antalé) s a családé is marad a század végén is, egy 1788-ban kelt pörirat szerint. Az első, 1724-es mórágyi német telepítés 36 családból állt. A telepesek az Alsó-Rajna vidékéről érkeztek; reformátusok voltak. A Perczel-család okmánytárában fennmaradt, német nyelvű telepítési szerződés részletesen előírja a szolgáltatásokat. Többek között leszögezi, hogy „kötelesek a falut 36 emberrel (családfővel) megszállni, német módra 12 felépíteni és berendezni..." Az első német telepesek még nem voltak fazekasok. A szerződés sem gölöncsérföld kijelöléséről, sem az uraságnak beszolgáltatandó fazekasmunkákról nem szól, csupán szántóföld és szőlő megműveléséről, azok termékeinek előírt százalékban történő beadásáról, továbbá makkol tatásról. A szekszárdi magyares délszláv mesterek viszont fazekasföld és festékföld kitermelésére szerződtek földesurukkal, ugyancsak a 18. század folyamán. Egy földműves, telepes népcsoport szállta meg tehát 1724-ben Mórágyot. A második német betelepítés 1787-ben történt. Az eddig előkerült, évszámos táltöredékek egyikén .. .779, további két darabon pedig 1785-ös évszám betűzhető ki. Fentieken kívül 178... as csonka évszámot őriz még a 2. kép 2. sz. tálfenék töredéke, a négerbarna festékkel fehér angob alapra írókával felrajzolt számjegyek típusa azonban teljesen megegyezik a 2. kép 1. és 3. számú, ugyancsak fehér alapmázú tálmaradványok 1785-ös évszámaiéval. A 2. kép 4. sz. töredék l-es, vagy 7-es számot sejtető, vésett rajzai már évszámhoz nem köthetők teljes bizonyossággal. Ezek szerint a műhelyek a második betelepítésnél már korábban is működtek Mórágyon, méghozzá akkor már kiforrott technikával és igen gazdag, változatos motívumkincs birtokában. Az eddig ismert 18. századi mórágyi kerámiáról hiányzik a készítő neve, vagy akár monogramszerű mesterjegy. Sík Endre, néhai mórágyi református lelkész, Mórágy történetírója, az 1724-1824 közötti száz év adataiból kigyűjtötte az egyházközség írásos emlékanyagában szereplő családneveket. A nevek zöme német, kisebb részükben francia eredetű. Az egyházi anyakönyvekben sajnos Mórágyon a 18. században még nem jelölték a családnevek mellett a foglalkozást. Az említett 100 év határain belül négy olyan névvel is találkozott Sík Endre a névsorban, amelyek nem németes, vagy franciás hangzásúak: BIELO, MODIÁN? TURBÁN és DINGESZ, ez utóbbi név más helyen DINNYÉSZ alakban. Az elsőhárom, minden bizonnyal délszláv eredetű név felsorolásánál megjegyzi: „Bielo: Beszivárgott, származási helye bizonytalan. Modián: Honnan, mikor került Mórágyra, bizonytalan. Turbán: Ismeretlen helyről beszármazott, kihalt család." A mórágyi németség, minden zárkózottsága ellenére mégis megtűrte soraiban ezt a négy, idegen nemzetiségű családot. Talán a mórágyiak számára nélkülözhetetlen kézművesek voltak. Sajnos - mesterjegy, vagy egyéb írásos emlék hiányában - az ő esetleges fazekas voltuk sem bizonyítható. Mórágy népe fazekassá predestináltatik A hegyek közé szorult kis Mórágy község szűk határai ma sem bővelkednek dúsan termő szántók százholdjaiban. Erdőkkel borított környéke az elmúlt századokban még inkább szűkében lehetett megművelhető területeknek. Amint fentebb láttuk, korábbi, magyar és délszláv lakosai sem tudtak mindig eleget tenni beszolgáltatási kötelezettségeiknek. A második német betelepülés csak nehezítette a létfenntartás gondjait. Ilyen körülmények között - úgy tűnik - Mórágy lakosainak egy része a szép fajansz készítményeik révén híressé vált, protestáns hittestvéreik: az anabaptista habánok életútját választotta; fazekaskemencéket, kerámiaműhelyeket létesített. Több szerencsés körülmény játszott közre abban, hogy a mórágyi népi fazekasság - gazdag díszítőművészetével - olyan korán kivirágozhatott: 8 TmL.: Perczel Okmánytár 1. köt. 57. „Contract" Kun Ferenc Mórágy között. 9 TmL.: Perczel Okmánytár 1. köt. 77. 10 TmL.: Perczel Okmánytár 118.: A Királyi Kamara előtt kötött szerződés Perczel József és a Kun-Kéthelyi féle örökösök között, melyben Perczel J. Az örökösök javára lemond Mórágy stb. helységek iránti igényéről. 11 TmL.: Perczel Okmánytár 187. 12 TmL.: Perczel Okmánytár 57. 13 A szekszárdi Balogh Ádám Múzeum fazekascéh iratai: „Contractus... Sexárd 9. Juny 1799." 14 Sík Endre: Mórágy község és a mórágyi ref. egyház története 1724-1961. (Kézirat az alsónyéki ref. egyház tulajdonában.) 15 Ortutay Gyula: I. m. 51-52. old.: „Cserepesség"... „A habánok, vagy líjkeresztények huszita vallásuk miatt menekültek hozzánk Dél-Tirolból, Morvaországból..." 220
