Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Gaál Attila: Római vaseszközök és rézedények a Duna medréből

6. Csákány és balta. A vízszintes vágóélén bordákkal erősített, pengéjének felsőrészén két mesterjeggyel is ellátott ellentett élű csákányunk a késői középkorra datálható. Élének alsó végén szögletes sarokkiképzésű baltánk pedig akár új-, vagy legújabb korinak is tekinthető. (XII. tábla 1-2.) Utóbbi valószínűleg a jégvágók által a már kivágott jégdarabok kiemeléséhez használt balta. Erre utal az élen csak alul kiképzett hegyes rész, valamint a nyél köpű alatti szilánkos törése is, mely tipikusnak mondható akkor, ha a pengét húzó mozdulattal hátrafelé feszítik. Mindkét eszköz a sóderkitermelők által eladott tárgyak második csoportjában volt. Nem zárható ki tehát annak a lehetősége, hogy a jó vételár miatt csalási szándékkal igyekeztek a tárgyak számát idegen lelőhelyű, de dunai tárgyakkal emelni, ám az is lehetséges, hogy valóban Alsórévről kerültek elő, csakúgy mint a korábban ismertetett 16-17. századi török rézedények. 7. Bográcsok. Mind a három közölt rézbogrács egy azonos típushoz tartozik (XIII. tábla 1-3.). A két kisebb méretű edénynél a felfüggesztés módja jól láthatóan azonos. Bár a vas függesztőszerkezet maradványai csak az egyiken maradtak meg, a másik bogrács nyakrészén lévő elszíneződés ugyanezt a hurkos abroncsot rajzolja meg (XIII. tábla 1-3.). Harmadik edényünk egy ismeretlen lelőhelyű Tolna megyei darab, melynek közlését - a földvári példányokkal való formaazonosságon túl - peremének felirata miatt is szükségesnek láttuk. A pontozásos technikával beütött felirat a következő: N E P O S C(enturia) • A(uli?)[- - -] A Dunaföldvárról származó bográcsok valószínűleg katonai edények voltak, melyek a főzőfazék funkcióját betöltve tartoztak a menetfelszereléshez. Az edényfal alsó, beszűkülő része Radnóti A. szerint alkalmassá tette arra, hogy „kerek tűzhelynyílásba helyezték és mint főzőedényt használták; különösen alkalmas volt a forralásra". Ugyanezt a célt szolgálhatta - esetleg több katona élelmének egyidejű elkészítését? - az előzőeknél jóval nagyobb harmadik bográcsunk, melynek tulajdonosa a fenti felirat szerint egy Nepus nevű római katona volt, aki Aulus centuriájában szolgált. Sajnos a centurióra vonatkozó feliratrészek eléggé elmosódtak. Hasonló peremfeliratos üstöt B. Thomas E. Dunabogdány-Tahitótfalu lelőhellyel közölt, Pécsről pedig Fülep F. munkájából ismerhetünk egy ugyan felirat nélküli, de a mienkkel teljesen azonos felépítésű és hasonló nagyságú rézüstöt. A korábbi leletek között több ugyanilyen bogrács ismert többek közt (az előzőkhöz hasonlóan ugyancsak „üst" megnevezéssel közölve) Szalacskáról, illetve az ismert kocsilelet kapcsán Vajtáról. Utóbbi korai típusú edények társaságában került elő. A szalacskai edények száját ugyanolyan horgas vaskengyel fogja körül mint a dunaföldvári edényekét, bár Darnay ezt csak később rátett szerelvénynek tartja. A szerkezetükben nagyon hasonló későbbi példányok ismeretében ezt nem tartjuk valószínűnek, már csak praktikus használati okok miatt sem. Feltűnő viszont az egyik szalacskai üst (DARNAY, 1906. 427., 34. ábra) kallantyús függesztőfüle végének a földvárival teljesen azonos gombos megoldása. Szalacska-Nagyberkiből egy Gallienus (218-268) éremmel datált darab ismert majd szintén éremlelettel datált egy Kölnben előkerült példány, melyben Maximianus Thrax (235-238) érmeit találták. Az edénytípus legszélesebb körű elterjedésének idejét Radnóti A. 2-3. századra teszi, lehetséges származási helyként pedig Galliát és Alsó-Germániát jelöli meg. A két dunai edénynél, valamint az ismeretlen Tolna megyei lelőhelyű feliratos bográcsnál is ugyanevvel a keltezéssel számolhatunk. 8. Serpenyő. Hattyúfej-kengyeles bronzserpenyőnk legközelebbi párhuzamait és az edénytípus részletes feldolgozását ugyancsak Radnóti A. rézedényekről írott munkájában találjuk meg, melyben többek között egy igen korai sisciai, és egy - a forma virágzásának idejéből származó - ljubjanai serpenyőt is ismertet. Mindkettő a mienkhez hasonló lapos, hattyúdíszes kengyellel díszített füllel, mély és egyben meredek falú csészével készült. (E típus némelyikén [Radnóti 1938,

1. tábla 2., III. tábla 10.] alacsony bütyöklábak is találhatók. Sajnos a földvári serpenyő csészéjének töredékessége miatt nem dönthető el, hogy voltak-e hasonló lábak rajta.) Feltűnő azonban a földvári serpenyő kengyelén lévő hattyúfiguráknak a többihez képest primitívebb, elmosódottabb kivitelezése. Ezen kívül eltérés látszik a kengyel és a nyél csatlakozásának díszítésében is. Míg a ljubjanai serpenyőn ez apró ívekből áll, addig a mi példányunkon pontsort és a két szélen egy-egy nagyobb pontkört találunk. A hattyúfej-kengyeles serpenyők időbeni elterjedését Radnóti A. az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig jelöli meg. A földvári serpenyő valószínűleg ezen intervallum végére keltezhető. 9. Kancsó. A leletben található rézkancsó az öntött füllel készített lemezkancsók csoportjába tartozik (XIV. tábla 1.). Sajnos a feltehetően díszes kiöntő az öntött füllel együtt hiányzik, csupán a kihajló peremű szájnyílás szélén lévő két 13 RADNÓTI 1938, 103., XI. tábla 56. 14 THOMAS 1973, 270. ff., AUSTELLUNGKATALOG 1991. 115. old., 156 A sz., FÜLEP 1977. Nr. 157. 15 RADNÓTI 1938, 103, XXXVIII. tábla 4., DARNAY 1906, 426., 34. kép., DARNAY 1909, 335., 1. kép. A Kölnben előkerült leletről REUSCH 1935, 3. - Itt mondok köszönetet Nagy Mihálynak, aki a fenti analógiákra felhívta a figyelmemet, valamint a felirat feloldásával segítségemre volt. 16 RADNÓTI 1938. 16-21., I—III. tábla. 199